Sziasztok! Hatalmas késéssel, de itt van az év első része, amihez jó olvasást kívánok! :)
15.: Kulcsot ne adjak?
Egyik nap, bár
már nem emlékszem melyik, mert annyira el vagyok havazva mostanában, hogy az
valami hihetetlen, konkrétan enni alig van időm, bár erről Andy gondoskodik.
Kezdjük előröl, a mondatot, úgy értelmesebb lesz; szal’, egyik nap bekopogtak
hozzám, hogy interjúidőpontot szereznének velem egyeztetni. Az volt az indok,
hogy már régen szólaltam meg a nyilvánosság előtt, na, ezzel az a bökkenő, hogy
tudom, mire akarnak majd kilyukadni.
-
Beszélsz velük? – kérdezte Andy, mivel ő az
asszisztensem is
-
Beszélek, de ha úgy érzem, kijövök akár interjú
kellős közepén és otthagyom őket! Holnap ráérek szerintem, akkor jöhetnek, vagy
mehetek. – végül is, jó tudni, hogy mit csinálok
-
Te mész, mert egy rádiós műsor lesz. Amúgy pont
holnap jó nekik is, mázlid van vagy nekik. – mondta, miközben beírta a naptárba
Komolyan, én
nem tudom, hogy hol lennék Andy nélkül; de van egy olyan sejtésem, hogy valahol
a föld alatt. Én soha semmit nem találok, és nem érek oda időben, Andy bezzeg
két lábon járó naptár. Mindig mindent tud, és soha nem késik sehonnan. Amikor
Tom még itt volt, akkor ő nyaggatott, hogy indulni kell valahova, de ezt a
szerepet átvette Andy, mivel dolgoznom kell. Igazából Andreas nekem olyan,
mintha a bátyám lenne; soha nem fogja tudni helyettesíteni az ikertestvéremet,
de valamelyest enyhít a fájdalmamon.
-
Bill, ma még el kell készülni a Müller- darabok
vázlatainak. Hogy haladsz? – rántott vissza a valóságba Andy
-
Öhm, nemsokára kész vagyok velük, már csak az
utolsó simításokat végzem. Elvileg csak délután jönnek érte, nem?
-
De, délután. Este mit csinálsz majd?
-
Szerintem lelkileg felkészülök a holnapra.
Miért?
-
Csak kérdeztem. Tudod, amire nem akarsz, arra
nem válaszolsz.
-
Persze, mindig is ezt csináltam.
Ezután már
elkezdtem készíteni a ruhatervek végleges változatát, bár már csak pár simítás
volt rajtuk. Nem szeretem, ha megmondják, hogy mit csináljak, de ez van; nem
mindenhol kaphatok szabadkezet. Jobbára mindig olyan munkákat vállalok el,
amiket teljes mértékben én tudok megtervezni, vagy csak minimális beleszólása
van az ügyfelemnek, de ilyeneket is el kell végezni.Mikor kész
lettem a teljes szettel elindultam volna haza, de persze akkor toppant be Herr
Müller a tervekért, így maradnom kellett.
-
Itt van minden darab, amit kért, bár egy kicsit
alakítottam rajtuk, mert szerintem így jobban megfelelnek a mai
divatkövetelményeknek illetve a cég stílusának is. – mondtam, majd átnyújtottam
a mappát
-
Az alap megmaradt azért? – kérdezte mogorván a
férfi
-
Igen, persze, csak minimálisan tértem el a
megbeszéltektől.
Persze még
nekiállt vitatkozni velem, hogy miért nem az csináltam, amit mondott; de
könyörgöm akkor miért nem egyenes a varrodába vitte? Rejtély!Miután Müller
távozott én is elindultam haza, ahol egy gyors zuhanyzás után végre ágyba
bújtam és elaludtam annyira, hogy csak másnap reggel ébredtem fel- kicsit
későn. Gyorsan összeszedtem magam, még mielőtt Andy berontana hozzám és
kirángatna az ágyból. Egy kávé és egy cigi után már jobban éreztem magam, bár
teljesen csak a reggeli után jöttem helyre.
-
Indulhatunk? Az irodában még alá kell írnod pár
papírt, aztán mehetünk a rádióba. – kezdett bele a napi teendőimbe a naptáram
-
Oké, csak megkeresem a táskám! – kiabáltam az
emeletről
Amúgy eltelt vagy
tíz perc mire meglett a kis drágaságom, akarom mondani a táskám. Hihetetlen,
hogy mennyi helyre el lehet rakni egy ekkora tatyót. Mondjuk, nem tudom, hogy
miért volt a fürdőben és azt sem, hogyan került oda.
-
Bill, el fogunk késni!
-
Itt vagyok, ne kiabálj! – nevettem el magam
-
Jó, akkor induljunk, mert sehova nem érünk oda
időben!
-
Ne parázz már, olyan nincs, hogy én kések,
maximum mindenki más megy túl korán!
-
Akkor minden rendben van felség!
-
Ehh….
Ezután persze már
tényleg elindultunk a céghez, ahol aláírtam pár szerződést, majd Andyvel
folytattuk az utat a rádióba, ahol adok egy interjút. Már a folyosón láttam,
hogy ez nekem nem fog tetszeni és ki fogok jönni a stúdióból. Mindenegyes
ember, aki elment mellettem úgy nézet rám, mintha valami nem is tudom mire
néznének. Egyszerűen szánalmat és sajnálatot láttam a szemükben, ami nekem
nagyon nem tetszett.
-
Szóval Bill, mit csinálsz most, hogy nincs többé
Tokio Hotel? – tette fel az első kérdését
-
Divattal foglalkozom. Alapítottam egy céget,
ahol ruhákat tervezek.
-
Megszoktad már az egyedüllétet?
-
Nem vagyok egyedül. Úgy értem, bár senki nem
pótolja Tomot és meg sem próbálkoznak vele, mert úgysem menne, ettől
függetlenül a srácok velem vannak, és nem hagynak magamra.
-
Van valamid, ami segít emlékezni a bátyádra vagy
nincs szükséged ilyesmire?
-
A szobája még mindig érintetlen, nem nyúltam a
dolgaihoz, persze anélkül is emlékeznék rá és fogok is mindig.
-
Feladtad már a keresését?
-
Amíg nem találnak számomra elfogadható
bizonyítékot, addig nem adom fel. Persze tudom, hogy mostanra már a túlélési
esélyei konkrétan a nullára csökkentek, de én még mindig reménykedem.
-
Alakítottál valamit a házatokon vagy bármin?
-
Csak a gitárjait vittem a pincébe, hogy ne
kelljen látnom őket mindig, mert akkor tuti, hogy pár héten belül a
pszichiátrián kötnék ki.
-
Nem javasolták még neked az ilyesfajta kezelést?
-
De, viszont tudom, hogy senki és semmi nem képes
elmulasztani a fájdalmat. Tehát tök fölösleges gyógyszerekkel tömni és az élet
szépségéről magyarázni.
Ezután még
feltett pár kérdést, de mind ugyanarról szóltak. Csak azt akarták kideríteni,
hogy mennyire vagyok labilis még mindig Tom miatt. Mondjuk egyszerűbb lett volna megkérdezni
ezt, mint kerülgetni a témát. A műsor után
Andyvel elindultunk egy étterem felé, ahol megkajáltunk, aztán meg úgy
döntettünk, hogy Andynél alszom, mert az ő háza közelebb van, mint az
enyém.
