Alone

Sziasztok! Meghoztam a 4.részt, amiben már kezd oldódni a depressziós hangulat. Jó olvasást hozzá! :)

4.: Döntés

Egy héten keresztül ki sem mozdultam a szobámból, csak ha muszáj volt. A fiuk mindennap hívtak, mivel én mindig elfejtettem, ígértem ellenére. Felvettem a telefont, hiszen tudtam, hogy aggódnak értem. Tisztában vannak azzal, hogy Tomért mindenre képes vagyok, és nem csak mondom, hanem így is van. Georg rendszeresen kérdezgette, hogy vagyok, de sajnos ezen még ő sem tud segíteni, kivéve, ha visszahozza a bátyámat. Tudom, hogy nem élhetek így örökké és azt is, hogy valamit kellene kezdenem, de egyszerűen nem megy. Túl nehéz bármibe belekezdeni Tom nélkül. 

-          Holnap bemegyek és megbeszéljük a folytatást David. Most már eléget gondolkodtam és tudom, mit akarok. – mondtam a menedzseremnek, aki szintén beszélt velem napi szinten

-   Bill, ahogy érzed, nem foglak sürgetni, se hátráltatni. – mindig kedves velem helyzettől függetlenül, ezért is szeretem

-          Bemegyek! – mondtam, majd letettem a telefont

Össze kell szednem magam, nem maradhatok így. Még mindig nagyon fáj Tom hiánya, de ha tovább emésztem magam csak rosszabb lesz, amin már az idő múlása sem fog tudni segíteni. Tisztában vagyok azzal, hogy az ő hiányát semmi és senki sem fogja tudni pótolni, hiszen köztünk egy olyan kapocs volt, amit mással sosem tudnék kialakítani, mivel ez már születésünk óta tartott. Évtizedek múlva már talán halványulni fog annyira, hogy ne álmodjak vele folyamatosan és ne gondoljak rá minden egyes éjszaka, de elmúlni sosem fog.

Felkeltem az ágyamból, amit csak muszájból hagytam el eddig és elmentem zuhanyozni, mert már rám fért. Na, nem mintha egy hétig nem tisztálkodtam volna, de most hajat mostam és borotválkoztam is.  Ezután lementem a konyhába, ahol olyan nagy rendetlenség fogadott, hogy az valami hihetetlen. Ha nem tudnám, hogy én csináltam simán azt gondolnám, hogy betörtek ide. Rendet kell raknom, de előtte még kajálok valamit.

-          Szia, kisfiam. Minden oké veled? – anyu is minden áldott nap felhívott

-    Szia, anya. Most már kezdek jobban lenni. Holnap megyek be a stúdióba, megbeszélni a részleteket, hogyan tovább, ma pedig összepakolok itthon.

-         Pakolsz? Hiszen ki se mozdultál. Nem lehet ott nagy kosz.

-      Pedig hidd el, én is meglepődtem mi van a konyhában. Már abban is kételkedem, hogy nem törtek be ide; mondjuk csak halottam volna. Tehát én voltam.

Hamarosan letettük a telefont és pedig nekiálltam valami ehetőt készíteni magamnak a maradék kajából. Hát nem sokra mentem belőlük, mivel vagy romlott volt az adott hozzávaló vagy elfogyott.

A szegényes ebéd után elkezdtem rendet rakni a nappaliban, ahol halomra álltak a pizzás dobozok, amik persze mélyhűtöttek voltak és a piás üvegek is. Tudom, hogy nem megoldás a pia, de egyszerűen segített elfeledni a gondokat egy kicsit, így ittam, persze nem napi szinten. Miután kivettem a szemetet a szobámból is elkezdtem összesöpörni, felmosni, pókhálózni és egyéb ilyen dolgokat csinálni. Lecseréltem az ágyneműt is, és a függönyöket is, hiszen már elég régen voltak.

Aztán belépem Tom szobájába. Minden úgy volt, ahogy ő hagyta; nem nyúltam a dolgaihoz, hiszen mindig is utálta, ha valaki piszkálja a holmiját. Úgy döntöttem, hogy lepókhálózok, összesöprök és kész, nem piszkálok semmit.

A takarítás után elmentem boltba, ahol megvettem minden szükséges dolgot, ami csak kellhet egy háztatásba. Mondjuk a csomagtartó nagy része kajával volt tele. Hihetetlen, de nem kérdezgettek semmit az eladók, sőt még csak nem is fogalakoztak azzal, hogy ki vagyok. Elértem, amit akartam. Hurrá! Mondjuk egy kicsit furcsán nézett az egyik, amikor kb. egy hadseregnek elegendő ételt tettem

Miután hazaértem elpakoltam mindent, majd elindult a próbaterembe, ahol a srácok már vártak rám. Hát nem mindig vagyok pontos, sőt Tom nélkül konkrétan mindenhonnan elkések.

-          Nos, hogy döntöttél? Ha kell még idő…. – kezdett bele David

-          Nem akarom folytatni Tom nélkül. Srácok, ha úgy gondoljátok, csináljátok nélkülünk, de én nem szeretnék részt venni a banda életében.

-       Mi is úgy gondoltuk, hogy abbahagyjuk a Tokio Hotelt. Ha te azt mondtad volna, hogy folytassuk akkor benne lettünk volna, de így mi sem. – mondta Georg, majd Gustavra nézett

-          Ez így igaz, nem folytatjuk nélkületek.

A papírmunkák után én hazajöttem, mert úgy beszéltük meg, hogy majd közösen elpakolunk, de megtartjuk a házat. Csak úgy, nosztalgiából és a fájó emlékeknek. 

Alone

Sziasztok! Meghoztam a 3.részt is - bár hosszú kihagyás után - de itt van. Jó olvasást hozzá!

3.: Hagyjatok békén!

Összetört, magányos. Ez a két szó jellemez engem, mióta Tom nincs itt. Tudom, hogy nem lesz jobb attól, ha emésztem magam, de nem tudok mit tenni. Hiányzik, de nagyon.

A baleset óta mindennap ezzel foglakozik a híradó, főleg, hogy rájöttek arra, hogy a Tokio Hotel gitárosa is a roncsok alatt lehet. Minden áldott nap ezt kell néznem, hogy ők mennyire sajnálják, és hogy menyire rosszul érinti őket. Belegondoltak már abba, hogy én mit érzek? Szerintem nem.

-          Bill, biztos, hogy tudsz beszélni? Nem muszáj kiállnod eléjük, kiadhatunk egy közleményt is. – mondta David a banda menedzsere

-          David, így legalább felfogják, amit mondok! – egy TV műsorban adok egy pár perces interjút, de a menedzserem félt

-          Akkor jó. Csak pár perc és kész.

Tisztában vagyok azzal, hogy mit vállaltam és azzal is, hogy ez mivel jár, de el kell mennem abba a TV stúdióba, hogy személyesen beszélhessek a történtekről.

A smink szobában már kezdtem ideges lenni és félni is. Nem lesz egyszerű menet az biztos, ezért valami vízálló sminket kértem, mivel tuti, hogy sírni fogok, de mondjuk ez várható, tehát nem kell meglepődni.

-          Ahogy az egész ország és talán a világ tudja, hogy a nemrégiben történt repülőgép-szerencsétlenségnek van egy híres áldozata is. A Tokio Hotel gitárosa, Tom Kaulitz. Most eljött hozzánk a fiú testvére, Bill, aki csak annyit árult el, hogy egy kérése van csak, amit itt szeretne elmondani. – nem ezt mondtam, de mindegy  

Ekkor léptem be a stúdióba, de már akkor a sírás kerülgetett, hiszen először vagyok egyedül egy ilyen helyen. Eddig, ha nem is volt jelen az egész banda Tommal mentem interjúra vagy fotózásra.

-          Bill, hogy érzed magad? – repesek, az örömtől nem látod?

-          Nagyon nehezen viselem a bátyám hiányát, még mindig abban reménykedem, hogy egyszer csak hazaállít, és azt mondja, hogy „bocs tesó, volt egy kis fennakadás, de itt vagyok”.

-          Honnan tudtad meg, hogy meghalt?

-          Nem halt meg. Nem találták meg a testét, tehát eltűntként kezelik. Én pedig – ha még őrültségnek is hangzik – addig reménykedem, amíg meg nem találják.

-          Akkor nem adod fel?

-          Nem, amíg nincs egy számomra elfogadható válasz, addig biztosan keresni fogom.

-          A bandával mi lesz?

-          Eltűnt a bátyám, maga szerint pont a Tokio Hotelen fogok gondolkodni? Nem tudom, jelenleg csak Tomra koncentrálok.

-          Akkor még bizonytalan a banda sorsa?  - ez nem érti, amit mondok vagy szimplám hülye?

-          Nem tudom, de nem is érdekel jelenleg. Azóta még csak telefonon beszéltem pár szót a fiúkkal, de nem erről.

-          Milyen érzés, hogy mindennap ezt látod a TV-ben?

-          Igazából, most érkeztünk el odáig, amiért vállaltam ezt az egész interjút. Tudom, hogy ez nem egy csettintésre működik, ezért már a menedzserem is elkezdte kiadni ezt a közleményt: nem szeretném, ha erről több szó esne. Ha a repülőgép-szerencsétlenséget említik is, a bátyámat hagyják ki ebből. Ez nem csak erre az adóra vonatkozik, hanem az összesre. Elhiszem, hogy kell valami, amit el tudnak adni, de nem a maguk testvére tűnt el, nem maguk szenvednek már napok óta. Azt szeretném, ha Tom ebből ki lenne hagyva. A menedzsment majd ad ki tájékoztatást, ha bármiféle hír van a bátyámról.

-          Akkor ezt úgy kell érteni, hogy teljes hírzárlat van érvényben? – ez az ember esküszöm, hogy nem ért engem

-          Igen, nem akarok hallani a bátyámról semmi féle hírt, kivéve, ha azzal jönnek, hogy megtalálták, de arról én előbb fogok tudni!

Még volt egy pár kérdése, de lényegében mind erről szólt. Nem érti meg, hogy nem akarok ezzel találkozni többet. Eléggé fáj nekem így is, nem kell, hogy mindennap ezt lássam a TV-ben. Minden második hír csak arra vonatkozik, hogy nem találják a Tokio Hotel gitárosát. Nem értik meg, hogy nem a gitárost keressük, hanem a testvéremet, aki lehet, hogy már nem él.

Miután hazamentem kikapcsoltam a telefonomat, inaktiváltam magam mindenhol majd elvonultam a szobámba. Persze nem tervezem az egész hátralevő életemet itt tölteni, de kell egy kis magány, hogy összeszedjem magam. 

Észre sem vettem, hogy már napok óta így vagyok és csak az alapvető szükségletek miatt jövök ki a szobából, akkor is csak muszájból. Erre a fiuk döbbentettek rá, amikor konkrétan betörtek hozzám. Na, jó, ez így nem igaz, mert még mi adtunk nekik kulcsot Tommal.

-          Bill, de jó, hogy itt vagy! –könnyebbültek meg

-          Eddig is itt voltam… - néztem rájuk furán

-          Napok óta nem veszed fel a telefont és a szomszédjaid sem láttak. Aggódtunk érted! – mondta Gustav, aki általában csendben van

-          Nekem csak pár órának tűnt. Vagyok annyira erős, hogy kitartok, és nem csinálok semmi hülyeséget.

-          Remélem is. Maradjak itt veled? – kérdezte Georg, mivel az eredeti szakmája pszichológus

-          Nem kell, egyedül szeretnék lenni. Tényleg, nem fogok semmit se csinálni, csak szeretnék bezárkózni a szobámba és egy pár napig itt lenni egyedül. Utána ígérem, hogy összeszedem magam annyira, hogy bemenjek a stúdióba átbeszélni a továbbiakat. – néztem az utolsó résznél Davidra

-          Bill, a banda legyen a legutolsó…..

-          Nem, meg kell beszélni, csak gondolkodnom kell.

Szerencsére mindig megértettek engem, ahogy most is. Tudják, hogy most a magány nekem a legjobb, ezért megadják azt. Ennek ellenére megígértették velem, hogy mindennap hívom őket, vagy ők engem. Tudják, hogy Tomért mindenre képes vagyok; akár az öngyilkosságra is.