Sziasztok! Meghoztam történet befejező résztét, ami azt jelenti, hogy a jövőhéten már új történettel jövök! :)
10.: Tovább
Billel az egész éjszakát átbeszélgettük, így
valamennyire le tudott nyugodni. Kezdte megérteni, hogy az egész titok csak az
ő védelme érdekében volt; persze nehéz volt neki, mivel tizenhárom évig úgy
tudta, hogy az ikerbátyja vagyok és nem a mostohatestvére.
-
Tom,
megyünk? - kérdezte a szünet utáni első
nap
-
Aha, indulhatunk
– vettem fel a táskámat
Úgy voltunk vele, hogy nem mondjuk el a suliban
senkinek, mert csak a magyarázkodás lenne belőle meg, hogy még többen
gúnyolnának minket; kapunk mi így is eleget. Úgy beszéltük meg, hogy nem
kezdünk el másként tekinteni egymásra, megmarad az ikertestvériség.
-
Tom Kaulitz! –
nyitotta ki a naplót a tanárnő
-
Igen?
-
Te felelsz! Első
kérdés: Mikor volt az amerikai függetlenségi háború? – hogy mit szeretne?
-
1520 – fogalmam
nincs mi volt akkor, de biztos történt valami
-
Hogy micsoda? –
kerekedett ki a szeme egyből
-
Akkor 1661
-
A 61 legalább
stimmelt! Nem igaz, hogy nem lehet megjegyezni egy dátumot
Miután véget ért a történelem óra a tanárnő odahívott
magához, hogy beszéljünk, de nekem nem volt kedvem. Amúgy szoktam készülni
órákra csak most a családi dolgok miatt nem tudtam, persze erről nem kell tudni
a tanárnőnek.
-
Tom, milyen
példát mutatsz az öcsédnek? – kezdte a szentszöveget
-
Hát….
-
Nem hát de… nem
voltál te ilyen. Amióta visszajöttünk a szünetről nem készülsz! Szedd össze
magad!
-
Jó!
Nem értem mi baja van a tanárnőnek. Más soha nem
készül, még dolgozatra sem én csak egyszer csinálok ilyet, de már ezt sem
engedhetem meg magamnak.
A suli további részében csak ténferegtem az iskolában,
mert semmihez nem volt kedvem, se energiám. Persze most már béke van otthon, de
azért látszik még, hogy volt valami balhé.
-
Tom nem megyünk
el megnézni a délutáni focimeccset a suliban? – ugrált oda hozzám Bill
-
Akarsz menni?
Eddig úgy tudtam, hogy nem érdekel a sport! – néztem rá megdöbbenve, mivel
eddig minden mozgás ellen volt
-
Igen! Focizni
akarok!
-
Állj! Mit
szeretnél? Bill, utálod a sulis focistákat, mert mindig kicsesznek veled. Most
akkor, hogy van ez? – nem érem az öcsémet, de komolyan
-
Hát ideje
elkezdeni sportolni! – ez megbolondult
-
De te
divattervező akarsz lenni! - emlékeztettem eredeti tervére
-
Az is leszek, de
egy kis izom nem árt!
-
Bill, mi ez a
fellángolás? Miért akarsz hirtelen focista lenni? – ültem le a szokásos
helyünkre a menzán
-
Van egy lány…
-
Becsajozol
öcskös?
-
Nem, csak
tetszik, de ő a focistákat szereti…. – hajtotta le a fejét szomorúan
-
Hülyeség! Te így
vagy jó, ne akarj változni.
Mivel becsöngettek sietnünk kellett órára, de
szerencsére mára, az utolsóra. Hála Istennek, vagy a tanárnő bénázásának óra
elején, senki nem felelt irodalmon, így tovább tudtunk haladni az anyaggal. Persze
nagyon nem érdekelt a költészet eddig se, de most valahogy még jobban nem volt
hangulatom hozzá. Inkább a vizuális - kultúra érdekel.
De térjünk
vissza.
-
Bill, mennyire
tetszik az a lány? – kérdeztem, mikor elindultunk hazafelé
-
Nagyon, de tudom,
hogy semmi esélyem nála, úgyhogy inkább maradok a háttérben. – mosolygott
keserűen, miközben egy kavicsot rugdosott
-
Öcsi, nincs
lehetetlen vállalkozás. Próbálkozz be nála, hátha. Sosem tudhatod, mit hoz az
élet. Nemde? – próbáltam adni bölcs bratyót
-
Chh…. – tudtam mire
akar kilyukadni, de nem tértem ki rá
Sokat beszélgettünk még hazafelé, mert rá akartam
venni, hogy próbálja meghódítani a lányt. Lehet, hogy elküldi a francba, de
legalább megpróbálta. Persze tuti rosszul esne, főleg a családi botrány után,
de ha azt nézzük, akkor ahhoz képest nem lenne vészes dolog az elutasítás.
-
Bill, nem kell
ehhez fociznod, csak add önmagad. – szólaltam meg hosszú töprengés után
-
Hát de…..
-
Semmi hát de. Ha így nem kellesz neki, akkor sehogy sem, fogsz. Próbáld meg, nincs veszteni valód!
-
Jó!
Az elmúlt napokban rájöttem arra, hogy nem érdemes
másnak kiadni magunkat, mint akik valójában vagyunk. Lehet, hogy nem okozott
volna Billnek sem akkora fájdalmat az egész szituáció, ha kisebb korunkban
mondjuk meg neki. Talán akkor nem szökött volna meg és nem haragudott volna
ránk ennyire. Megtanultam, hogy az embert annak kell elfogadni ami; ezt a
családi titok segített megérteni.
- Vége-
