Alone

Sziasztok! Ahogy megígértem itt van az Alone folytatása, ami igaz, hogy sokára, de megérkezett. 

Tudom, hogy nagyon régen nem volt érdemleges bejegyzés a blogon, de sajnos ez most egy olyan szakasz volt át kellett gondolnom a dolgokat, összekapkodott munkát pedig - ahogy már nagyon sokszor mondtam- nem szeretnék elétek tenni. 

Most viszont itt van a 24.rész ,amihez jó olvasást kívánok! :)

24.: Just one day before

A kapkodás és az idegbaj napjaként jellemezném a mai napot. Kapkodtunk, hogy minden a helyén legyen a megnyitóra és az idegbaj kerülgetett minket, mert semmi nem úgy jött össze, ahogy kellett volna. De kezdjük az elején.

Már hajnali hatkor felkeltetem, hogy biztosan el ne késsek a bemutatóról, ami Berlinben lesz, hiszen ez a BTK egyik legfontosabb napja és megjelenése. Itt most egy perces késés sem megengedett. Szóval, miután elvégeztem a reggeli teendőimmel, amik most feltűnően lassan mentek elindultam Andyhez, hogy együtt elinduljunk a helyszínre. De természetesen már itt akadályba ütköztem. Andy nem volt otthon.

-      A szomszédsrác nincs itt, úgy egy fél órája ment el. Átadjak neki valamit? – kérdezte Andy szomszédja, aki valószínűleg az ablakából leskelődött, mert máskülönben hogyan vett volna észre (?)

- Nem köszönöm, akkor felhívom! – mondtam mosolyogva, miközben előhalásztam a telefonomat

Kiderült, hogy Andy csak a közeli pékségbe ment, mert nem volt biztos benne, hogy én enni fogok valamit és nem akart a Nagy Napon a kórházba pátyolgatni. Persze, ha már így alakul, akkor leültem a lépcsőre és megvártam, hogy visszaérkezzen, hogy aztán végre elindulhassunk Berlinbe.

-          Jó reggelt, Bill! – köszönt Andy, miközben kiszállt a hatalmas BMW-jéből

-          Neked is! Indulhatunk? – mosolyogtam valami érthetetlen módon

-          De jó kedve van valakinek. Minek köszönhető ez a hangulatváltozás?

-  Fogalmam sincs. Egyszerűen ma jól érzem magam és izgatott vagyok. Remélem minden jól fog menni!

-     Semmi gáz nem lesz; a modellek tudják a dolgukat, a tervezők jelen vannak és útbaigazítást adnak majd. Csak légy nyugodt és koncentrálj.

Andy szavai valamelyest megnyugtattak, ugyanakkor felcsigáztak. Egyszerűen nem tudom, hogy mi van ma velem. Úgy értem teljesen jól érzem magam, mintha minden a régi lenne. De amikor erről beszámoltam Andynek azt mondta, hogy csak az izgatottság teszi ezt velem; és lehet, hogy igaza van. Tom nélkül soha nem leszek már teljes ember, hiába álltatom magam.

Miután elindultunk és felhajítottunk az autópályára a sor nagyon lassan haladt, mert valami baleset volt előttünk és fél pályán lehetett csak közlekedni. Amikor már fél perce szitkozódtam megcsörrent a telefonom, aminek megint nem örültem, mert csak bajt jelenthet.

-      Bill, tudom, hogy nagyon rosszkor hívlak, de valami nem stimmel a ruhákkal. Három tervező nem azt kapta, amit iderendelt. Mit csináljak? – kérdezte Susanne, Andy asszisztense, aki egyben az enyém is

-    Sus, fogalmam sincs, hogy mi legyen. Mennyire gáz a helyzet? – ha nem a legjobb haverom autója lett volna, szerintem a műszerfalat ripityára töröm, annyira ideges voltam

-    Azt mondják, hogy nem ezeket kérték ide és nem is ezeket próbáltatták fel a modellekkel.

-     Jó, mentsétek a menthetőt. Mi már nem fordulunk vissza, mert az autópályán vagyunk, ahol valami balest volt és ez miatt lassan haladunk. Örülök, ha időre beérünk!

Ezután, persze mondanom se kellett Andy látta rajtam, hogy sík ideg vagyok. Percekig csak káromkodtam és csapkodtam.

-   Bill, ha nem akarod, hogy most azonnal áthajtsak a leállósávba és ott felpofozzalak, akkor hagyd abba! Nem tudom mi ütött beléd mostanában, de elég bizarr ez a sok hangulatváltozás, amit mostanában produkálsz. Elhiszem, hogy kib….tul hiányzik Tom és azt is, hogy ez a bemutató kib…tul fontos lesz, de elég volt!

-          Bocs, ha ideges vagyok, amikor a jövőm forog kockán!

Egy darabig még vitatkoztunk, de hamar helyreállt a béke, mert indulhattunk normál sebességben tovább, így Andynek most az útra kellett koncentrálnia.

Amikor beértünk az épületbe egyből hátramentem az én részlegembe még csak körül sem néztem az eredeti terveimmel ellentétben. A mi termünk a 24-es volt és már javában folyt a készülődés. Sokan a sminkben ültek, sokan a fodrásznál és persze sokan bajlódtak a ruhákkal is.

-          Na, mennyire nagy a gáz? – kérdeztem a tervezőktől előttük toporogva

-          Megoldottuk nagyját, de volt, amit kicsit újra kellett szabni. Nézd meg őket!

Persze, ahogy reméltem kifogástalanul sikerültek.  A bemutató pedig perceken belül kezdődik, ahol végre megmutathatom a világnak, hogy milyen tervező vagyok és mi is az a BTK.  

5 éve annak, hogy.....

Sziasztok!

A mai napon öt éve nyitottam meg ezt a blogot, ami számomra hihetetlen, mert úgy érzem, hogy csak most kezdtem el. 

Nemrégen még csak egy kis füzetbe írogattam a jegyzeteimet és azokból raktam össze az első történetemet, amit a mai napig olvashattok a blogon. 

A kis szünetben, amit a blogon tartottam felkutattam a kis füzetet és újraolvastam az egész történetet és hihetetlen, de saját magamon látom a fejlődést. Meglehet, hogy anno 13 évesen kezdtem el írni, és talán, így visszanézve elég nagy fába vágtam a fejszémet azt gondolom megérte. Megérte annyit próbálkozni, annyiszor kitörölni és újraírni egy részt. 

Számomra hihetetlen, hogy már öt éve itt vagyok a blogok világában, pedig igaz. Ennek örömére ismét összeállítottam egy kis statisztikát, mert nálam ez már hagyomány lett. :)

Miközben írom ezt a posztot, az öt év alatt 21.850 látogatója volt a blognak, ami tavaly még csak 17.201-nél járt. Ez azt jelenti, hogy egy hónapban átlagosan 365 kattintás érkezett a blogra. 

Jelenleg még mindig az ötödik történet fut a blogon (ironikus nem?) Alone címmel. 

Bejegyzések közül ez lesz a 185., amik közül 133 a történetekkel kapcsolatos, 52 pedig egyéb okból született. 

A legforgalmasabb hónap 2015. márciusa volt, 1247 megtekintéssel.

A legtöbb bejegyzés 2011. novemberében született, szám szerint 17 bejegyzéssel. 

Ezúton is szeretném megköszönni a sok visszajelzést és türelmet, amit az elmúlt években kaptam tőletek és persze azt is, hogy ennyien érdeklődtök a blogom és a srácok után. 

Az Alone folytatása pedig kb. 5 perc múlva várható - és most komolyan írtam ezt. :)

Happy 28th Birthday!

Boldog 28. szülinapot Gustav! :)

Happy 27th Birthday

Boldog 27. szülinapot Tom és Bill!

Sziasztok!

Először is szeretnék nagyon Boldog szülinapot kívánni az ikreknek, hiszen újra eljött a szeptember 1.

Másodszor sűrű bocsánatkérések közepette ígérem, hogy hétvégén már itt lesz a legújabb rész, ami természetesen újabb izgalmakat rejt magában. Sajnálom, hogy idáig nem hoztam semmit, de egyszerűen vagy túl fáradt voltam az íráshoz vagy nem volt időm; elkapkodott, félkész munkát pedig nem szerettem volna feltenni a blogra. 

Addig is jó pihenést kívánok! :) 

Alone

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, amiben Billnek elég sok teendője akadt. Jó olvasást hozzá! :)

23.: Leave me alone

Ahogy teltek a napok egyre jobban kezdtem belerázódni újra a munkába. Mostanában szeretek dolgozni, mert ezzel elterelem a gondolataimat, legalább is egy időre. Amióta eljárok dilidokihoz és dolgozom sokkal kicsivel jobban vagyok. Persze szerintem ez annak tudható be, hogy közösségben élek és talán annak, hogy annyira elfoglalt lettem mostanság, hogy nem érek rá sajnáltatni magam.

A mai nap már korán reggel annyira zsúfoltan kezdődött, hogy azt hittem ezt az állapotot már nem lehet tetézni, de tévedtem.

Amikor sikerült felébrednem rájöttem, hogy egy kicsit késésben vagyok, ugyanakkor már megint elkapott a depresszió és semmihez nincs kedvem. Viszont a múltkoriból okulva elkészültem és bementem az irodába, ahol már várt rám Andy.

-          Szia. Ma elég zsúfolt napod lesz, ugyanis húsz perc múlva meg kell nézned a modelleket, akiket kiválasztottál még múltkor a következő divatbemutatóra, ami ugye négy nap múlva lesz, aztán jön két új ügyfél, különböző időpontokban, később pedig egy rövid interjúd is lesz valamelyik divatlappal, plusz még át kell nézned egy-két szerződést is. Ha javasolhatom, akkor először nézd át a modellek aktáit és aztán gyere a fotóstúdióba. Segítségképpen kitettem a mappákat az asztalodra. – vajon vett levegőt?

-         Neked is jó reggelt Andy. Akkor majd igyekszem megcsinálni mindent, csak egy kicsit hadd legyek egyedül. – mondtam, majd bementem az irodámba, ahova Andy követett

-     Bill, ezt nem fogod megint elcseszni! Szedd össze magad és kezdj el dolgozni! Tudod jól, hogy most nagyon sok múlik rajtad, és ha ez az üzlet nem jön össze, akkor konkrétan lehúzhatjuk a rolót. 

-          Jó, minden oké, csak tíz percet kérek.

Miután Andreas kifáradt az irodámból elkezdtem megnézni az adatlapokat, bár már százszor láttam őket. Ráadásul nincs is rá szükség, mert nálam csak olyan modellek dolgoznak, akik tényleg a toppon vannak. Mondhatni egy kicsit Tom szemével is válogattam. Azért eleget tettem a kérésnek és megnéztem a kiválasztottak portfólióját, nehogy a végén ezzel rontsunk el valamit.  Amikor ezzel végeztem lementem a lányokhoz, hogy élőben is megnézzem őket, azokban a ruhákban, amikben a kifutóra fognak menni. Mivel én vagyok a főnök, ezért ha valami nem stimmel, akkor nekem kell helyreigazítanom. Egyébként a ruhákra tetettem címkét, tehát még összekeverni sem lehet őket. A bemutatón, ahol reményeim szerint bombasikerünk lesz, mindenféle ruhát felvonultatunk; kezdve a lezser fazonoktól a formaruhákon át a bikinikig mindent.

-        Lányok, csodálatosak vagytok és lesztek a színpadon, csak arra kérlek titeket, hogy egy kicsit több átéléssel és több érzelemmel az arcotokon sétáljatok majd. Senki nem szereti a fabábokat. – mondtam a főpróbán, ahol már szinte minden tökéletes volt - És próbáljatok meg vigyázni magatokra addig, mert ez lesz a BK egyik legfontosabb eseménye.

Még váltottam pár szót Andyvel, de nem igazán volt hozzá kedvem, se energiám. Tudtam, hogy még egyszer a helyszínen is lesz fő-főpróba, de azért végig néztem az egészet, viszont a legjobb haveromhoz nem nagyon volt kedvem.  Egyszerűen ma megint a legmélyén vagyok és ezen nem fog tudni változtatni, hacsak vissza nem hozza a testvéremet.

-          Bill, hamarosan itt vannak az új ügyfelek, ne feledd! Fel a fejjel és legalább előttük erőltess magadba egy kis életet! – ezt viszont szeretem Andyben, soha nem palástolja a dolgokat és nem is próbál azzal szédíteni, hogy eszméletlen változásokon mentem át a tragédia napja óta

-          Jó, meglesz!

Amikor visszaértem az irodámba már várt rám egy középkorúnak tűnő nő és egy talán vele egyidős férfi. Szerintem férj és feleség lehettek, vagy üzlettársak, mert egymással beszélgettek.

-      Jó napot kívánok! Együtt vannak? – érdeklődtem tapintatosan, hogy hányan szeretnének zavarni 

-          Jó napot, igen! – felelt a nő a várakozásomnak megfelelően

-      Akkor fáradjanak be! Elnézést, hogyha megvárakoztattam önöket, de fontos elintéznivalóm volt. – persze megpróbáltam mosolyogni, de szerintem abból valami furcsa vicsorgás lett

-          Nos, akkor…..

Amikor a nő belekezdett tudtam, hogy nem fogja abbahagyni egyhamar, de hogy ennyire sokat tud beszélni azt nem gondoltam. Csak mondta, mondta és mondta én meg bólogattam, mint a kiskutya a régi autók kalaptartójában.

-          Rendben, szerintem akkor meg tudunk egyezni az árban és a szállításban is. – mondtam végül, mielőtt aláírtuk volna a szerződést, ami kimondta nekem a megváltást

Utánuk még jött a másik megrendelő is, de vele csak nehezen tudtam megegyezni, mert rettentő kevés pénzt akart adni a rohadt drága cuccokért. Végül azonban sikerül dűlőre jutni és bár nem egészen annyit, amennyit akartam, de egy szép nagy összeget sikerült kicsikarnom belőle.

Amikor végre végeztem az ügyfelekkel átnéztem pár szerződést, ami most jól jött, aztán lekapcsoltam a lámpát az irodámba és nem kívántam mást, csak, hogy hagyjanak békén, hadd merülhessek el saját gondolataim között legalább egy kis időre.  

Alone

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amihez jó olvasást kívánok! :) 

22: Dolgozz!

Miután átnéztem a papírokat, amit Andy adott nem igazán lettem nyugodtabb. Ezzel a pár napos otthonlétemmel konkrétan több ezer eurótól estünk el, ami nem jelent jót, főleg, hogy ez még egy épülőfélben lévő cég. Itt még nem engedhetnénk meg magunknak egy euro kiesést sem!

-      Andreas! Egy óra múlva hívd össze a csapatot; megbeszélés lesz! – szóltam át telefonon a szomszéd irodába

-     Oké, meglesz!

Mivel volt még egy órám összeszedtem a gondolataimat, hogy miket kell majd elmondanom ezen a rögtönzött kis megbeszélésen, ami inkább egy SOS észosztás. Mivel nagyon sok pénz forog kockán vagy talán már a cég jövője is minél egyértelműben kellett fogalmaznom az értekezleten. A sok tragédia után nem tudnám elviselni, ha összeomolna még a BK is.

-      Bill, gyere! – kopogott be Andy az irodámba

Andy jelzése után összeszedtem a papírokat, amiket az asztalomra tettem és a kis jegyzeteket is felszedtem, hiszen ennyi mindent nem tudok fejben tartani. Egy nagy levegő után már indultam is, mert nem akartam megvárakoztatni a beosztottakat és én is túl akartam esni ezen az egészen. Mikor kiléptem az összes bent lévő ember engem nézett és várták, hogy végre megszólaljak. Persze egy olyan embernek, aki több ezer ember előtt fellépett és sokszor fél világ figyelte minden mozdulatát nem lehetne gond, csakhogy én azóta, egy más ember lettem.   

-   Sziasztok! Köszi, hogy abbahagytátok a munkát a megbeszélés erejéig. Gondolom, mind tudjátok, hogy mostanában nem igazán álltam az élet magaslatán, sőt mondhatni, hogy ez a pár hónap nekem kész hullámvasút volt, de most döbbentett rá Andy, hogy baj van. Nem sajnáltathatom magam tovább. Túltenni magam ezen a tragédián soha nem fogom és biztosra veszem, hogy egy párszor az asztalra borulva fogok sírni, amikor bejöttök az irodába, de tovább kell lépnem. A cég és a saját érdekemben. Amiért most megszakítottam a munkátokat az, az lenne, hogy sürgősen kell egy bemutató és a boltok polcaira új kollekció. Nagyon sok pénztől estünk el az utóbbi időben, ami 100%-ig az én hibám, de sajnos nem tudom már visszafordítani. el kell kezdenünk promózni a termékeinket, szükségünk van reklámfelületekre és természetesen akciókra is. Arra kérlek titeket, hogy most még nagyobb erőbedobással és lelkesedéssel dolgozzatok, mint eddig és tényleg kerüljétek a lazsálást. eddig szemet hunytam az felett, hogy munkaidő alatt kilógtok és azért is, ha néha késtek egy-egy darabbal. Most viszont nem fogok, mert szükség van minden egyes percre! Kérlek, értsétek meg, hogy ez nem ellenetek szól, hanem a cég érdekében, ahol TI kaptok munkát. Tudjátok ez egy láncreakció.

Még folytattam a szent beszédet nekik, de a lényeg ugyanaz volt. Hál’ istennek sikerült végre megértetnem velük, hogy itt most nem a laza munkáról fog szólni az élet, hanem a kemény megfeszített tempóról, amíg helyre nem állunk anyagilag.

-      Bill, elő kellene keresni a múlt havi kiadásokat. Odaadtam neked, hogy írd alá, de nem jött vissza. Hova tetted? – kérdezte Andy a munkaidő vége felé

-   Öhm, nem tudom. Keresd meg, itt van valahol szerintem. Andy, tényleg ennyire hazavágtam a BK-t? – normális esetben persze nem estem volna kétségbe, de ez a saját cégem volt, amit nem akartam parkoló pályára tenni a dolgozókkal együtt

-    Bill nézd, nem foglak ámítani, mert nem szokásom. Annyit mondok, hogy volt már rosszabb is, ahonnan visszaküzdötték magukat cégek. De keményen kell dolgozni mostantól! – értettem főnök!

Ezután, elgurultam az asztalomtól, hogy Andy hadd keressen egy olyan papaírt, ami nem valószínű, hogy megvan. Közben azon gondolkodtam, hogy hol szúrtam el ennyire és hogyan tudnám helyrehozni. Leginkább a hogyan része érdekelt. Szeretem ezt a munkát és nem hagyhatom, hogy becsődöljön csak azért, mert egy szerencsétlen hülye vagyok, aki még saját magát sem tudná ellátni, ha egyedül maradna. Ez az igazság. Feltehetőleg valami gyorskaját ennék évekig és addig őrizgetném a tejet a hűtőbe, amíg életre nem kel és a saját maga nem vándorol a szemetesbe.  Tom mindig azt mondta, hogy nem eszik a főzömből, mert megmérgezem. A végén persze még a tányért is tisztára nyalta. Ohh, hogy mennyire hiányzik a közelsége és a sok marhasága!

Alone

Sziasztok! Ahogy ígértem itt is van az Alone folytatása. Jó olvasást hozzá! :)

21: Megbeszélés

Egész délután egyedül voltam, ami most tényleg jót tett nekem, mert tisztán akartam látni végre a dolgokat. Ez ugye nem azt jelenti, hogy mostantól tök happy minden és soha többet nem fogok Tomra gondolni, de mostantól megpróbálom pozitívabban látni a dolgokat.

Este, amikor már végképp kimerültem a semmittevésben elmentem aludni, hogy addig se gondolkodjak, de sajnos nem jött álom a szememre és csak forgolódtam az ágyban. Hajnalban aztán sikerült pihennem egy kicsit, de meglátszottak reggel a kialvatlanság jelei. Karikás, égő szemekkel ébredtem fel, ami miatt újra kellett használnom a már-már elfelejtett sminkkészletemet.

Miután ittam egy kávét és reggeliztem elindultam dolgozni, mert hát a főnök nem maradhat távol ennyi ideig az irodától, mert elég nagy felfordulást okozhat ez. Mondjuk, szerencsére nekem ott van Andy, aki kordában tartja a kis csapatot.

-       Sziasztok! – köszöntem, miközben becsuktam az ajtót magam mögött – Hogy halad a munka?

- Szerencsére mindent kézben tartottam, így egész jól haladunk. Viszont elkezdtem szervezni egy bemutatót az utólagos engedélyeddel, mert nem vagyunk éppen elárasztva megrendelésekkel, amióta megint tiszta depi vagy és nem csinálsz semmit. – jajj anyám, nekem ehhez reggel van, de nagyon

-      Öhm, oké, akkor segítek abban közben megnézem a terveket. – kell egy kávé, de gyorsan

-    Főnök, tegnap elmentem egy kicsit korábban, mert előre nem látott dolgom volt. Ugye nem gond? – kérdezte Stefani, az egyik tervező

-  Ha leadtad a terveket, akkor nem, de ne csinálj belőle rendszert. – nem szeretem, ha ezt csinálják, de nem rúghatok ki mindenkit, csak azért mert nekem rossz kedvem van

Lassacskán bejutottunk az irodába Andyvel, ahol átnéztem azokat a terveket, amiket a többiek leraktak az asztalomra a távollétem alatt. Sok jót találtam köztük, de sajnos volt olyan is, amit úgy, ahogy volt kidobtam a kukába. Nem értem mit nehéz megérteni azon, hogy hordható ruhákat álmodjon meg. A kacifántos, viselhetetlen darabokkal nem igazán tudok mit kezdeni, mert nem fogják megvenni az emberek, ami a cél.

-          Egyébként hogy érzed magad? – kérdezte Andy, miközben engem figyelt

-        Viszonylag jól vagyok, legalább is a tegnaphoz képest. Próbálom elterelni a gondolataimat, így legalább nem fáj annyira. Amúgy tényleg bocs a múltkoriért, de egyszerűen nem akartam, vagyis nem bírtam ott maradni. 

-       Semmi gond, csak megijedtem, amikor nem találtalak, nem tudom miért, de a legrosszabbra gondoltam egyből. Bill, ismerlek és ezért féltelek.

-          Nem fogok hülyeséget csinálni.

A beszélgetésünk után átnéztem a megrendeléseket, és igaza volt Andynek, ez siralmas. Konkrétan negyedére visszaesett pár nap alatt vagy inkább hét.(?) Nem tudom, meddig voltam távol, de ezen a helyzeten változtatni kell.

-    Andy, egy bemutatóból mennyi bevételre számíthatunk? Vissza tudjuk szerezni a most kimaradt pénzt?

-       Szerintem simán meglesz, már csak a fanok miatt is. Ők konkrétan mindenhol ott vannak még mindig.

-  Rendben, akkor mutasd, hogy eddig mit csináltál. Mennyi új anyag áll rendelkezésünkre?

-          Ebédszünet utánra megmondom. Így fejből nem tudok adatokat.

-          Rendben, akkor menjünk kajálni!

Ki mondta, hogy szeretek dolgozni? Az ilyen ügyeket mindig Tom intézte, mert nekem ehhez soha nem volt türelmem; ezért most felvettem Andyt. Nekem mindig csak a művészi része tetszett a dolognak, az adminisztráció meg az ilyen hülyeségek soha. Ahh, hogy miért nem egyszerűbb!

-      Nos, itt van, hogy mennyi nyereség lenne, mennyi anyag és az összes kiadás. Pontosabb részleteket csak akkor tudok mondani, ha már minden meg lesz beszélve. – hozta be a papírokat Andy ebédszünet után egy órával

-       Rendben, akkor munkára fel!   

Helyzetjelentés

Sziasztok! 

Tudom ,hogy mostanában nagyon eltűntem és semmi jelet nem adtam a blogról, de egyszerűen nem volt időm a sok tanulás mellett. Nem szeretnék mentegetőzni, hiszen annak nincs értelme és meggondolatlan ígéretekbe sem szeretnék bocsátkozni, de mostantól egész nyáron várhatók a friss részek és nemsokára az új történet is, ugyanis az Alone-ból már nem sok van hátra. A következő rész már holnapra várható! 

Addig is mindenkinek kellemes nyarat és az érettségizőknek sok szerencsét kívánok a szóbelihez! :) 

Alone

Sziasztok! Sajnálom, hogy eddig kellett várnotok a folytatásra, de nem akartam elkapkodni. Most viszont itt van, úgyhogy jó olvasást kívánok! :)

20.: Masquerade of heroes

Az elmúlt éjszakát végig ittam, így elég másnaposan sikerült felkeltem, ami nálam hányingert és fejfájást jelent. Alapjában véve nem sokszor esek át a ló túloldalára, de ez most egy ilyen alkalom volt. Néha annyira magával ránt a depresszió, hogy legszívesebben csak innék és innék.

Mivel túl sokat ittam számolnom kellett a macskajajjal, ami nem volt túl kellemes érzés. Amikor végre sikerült felülnöm majd eltápászkodnom a gardróbig kivettem egy egyszerű melegítő alsót és egy fekete agyonmosott pólót; úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova, még dolgozni sem.  Persze a magányosnak tervezett nap már akkor elbukott, amikor lementem a konyhába.

-          Sziasztok! Ti mit kerestek itt? – pislogtam fáradtan anyuékra

-    Andreas mondta, hogy aggódik érted, viszont neki dolgoznia kell, ezért megkért minket, hogy nézzünk be hozzád….

-          Ne kiabálj, kérlek, szét megy a fejem! – mondtam már, hogy nem viselem jól a másnaposságot?

-          Kisfiam mi az istent csináltál tegnap? – kérdezte anyu miközben körbenézett

-          Ittam egy kicsit és dolgoztam. Semmi mást!

-          Azt látom! Itt nem lehet megmaradni, olyan szemétdomb van. Takaríts ki!

-     Jó, majd hívok egy takarítónőt holnap. Ma csak egyedül akarok lenni és feküdni. – utaltam arra, hogy hagyjanak békén

-          Még mit nem! Az biztos, hogy nem fogsz ilyen állapotban egyedül maradni! – szólt közbe Gordon is, aki apám helyett apám

Akárhogy győzködtem őket, hogy teljesen jól vagyok, csak küzdök a macskajajjal nem hittek nekem, így maradtak. Anyu elkezdett takarítani, Gordon a füvet nyírta le én meg ültem a kanapén és néztem ki a fejemből. Egyrészt nem volt más dolgom, másrészt annyira fájt a fejem, hogy kedvem se volt semmihez.  

Délutánra kicsit jobb lett, ezért beszálltam a munkába én is.

-          Mit segítsek? –kérdeztem anyutól, aki épp a szobámban volt

-     Szerintem semmit nem kell, maradj csak, ha neked úgy jobb. Nem akarlak semmire kényszeríteni. – anyu néha túlságosan aggódik értem, ami néha már frusztráló

-          De jól vagyok teljesen, ráadásul el tudnám terelni a gondolataimat.

Komolyan, van olyan ember, aki hallgat még rám? Szerintem nincs. Ha dolgozom vagy csinálok valamit azzal elterelem a gondolataimat, amik enyhén szólva olyanok mintha pszichiátriai eset lennék. Persze nem arról van szó, hogy öngyilkossági szándékaim vannak, - bár már az is megfordulta a fejemben-, de egyszerűen semmiben nem lelek örömöt, amióta Tom eltűnt.  Még mindig él bennem egy kis remény, hogy Tom él, de így, nem tudom hány hónap elteltével egyre kisebb ennek az esélye. Már a rendőrség is lezárta a kutatást és eltűntnek nyilvánították a bátyámat és még nem tudom hány utast.

-          Bill megy ki egy kicsit a szabadba és levegőzz egy kicsit. Hívd el Andyt és csináljatok valami közös programot. – unszolt anyu már sokadjára

-   Nincs kedvem! Anyu, tegnap rohadt szarul voltam, most jobb, nem kell erőltetni. Andynek is megvan a saját élete, nem törődhet mindig velem.

-    Csak jót akarok neked Bill. Rossz látni, hogy csak ülsz és magadba vagy roskadva annyira, hogy meg sem mozdulsz. Anyaként szerinted nekem milyen érzés ez? Az egyik fiam eltűnt a másik pedig a szemem láttára zuhan össze.

-  Elhiszem, de akkor sem értheted ezt. Nem leszek öngyilkos, nem fogok droghoz nyúlni és alkoholhoz sem, habár elgondolkodtam ezeken. Próbálok erős maradni és csinálni tovább a dolgokat, de vannak ilyen napjaim.  Tudod a hősök maszkja mögött is lapul egy érző ember, akinek igenis fájnak dolgok.

-          Csak segíteni akarok neked!

-          Nem kell, nekem így most jó. Holnap jobb lesz, majd elmegyek dolgozni és Andyt is elhívom valahova. Ma viszont ilyen napom van.

-      Csak aggódunk érted apáddal, Andy nem mondott túl bíztató dolgokat nekünk tegnap, amikor átjött hozzánk. Nem kipletykálni akarunk, csak próbáljuk elkerülni a legrosszabbat.

A beszélgetés után nem sokkal már elmentek, mert kezdtem tényleg kiborító lenni. Szemmel láthatólag már jobban voltam a tegnapinál, viszont lélekben nem és valószínű nem is leszek már soha.  

Alone

Sziasztok! Meghoztam a történet folytatását, ami nagyon depresszívre sikeredett. Jó olvasást hozzá! :)

19.: Never let you down

Reggel, amikor felkeltem éreztem, hogy valami nincs rendben. Fáradt és kimerült voltam, ráadásul a hangulatom se volt jobb. A tegnapi nap után a csúcson kellene lennem, legalább is, ami a hangulatomat illeti, de ehelyett inkább a padlón voltam. Ennyire nyomorultul nem mostanában éreztem magam.

Miután felöltöztem átmentem Andyhez, aki még javában aludt, így inkább nem keltettem fel. Nem akartam sokkolni azzal, hogy ilyen állapotban vagyok. A dilidoki azt mondta, hogy ilyenkor próbáljam nyugtatni magam, gondoljak vidám dolgokra; de az, az igazság, hogy attól csak még rosszabbul leszek. A vidám dolgokról csak Tom jut eszembe, ami miatt még jobban a padlóra kerülök, hiszen hatalmas az esélye annak, hogy soha többé nem élem át ezeket a pillanatokat. A srácokkal is volt nagyon sok ilyen momentum, de azoknál is mindig ott volt a bátyám. Mindent együtt csináltunk, alig van olyan emlékem, amihez nem kapcsolódik valahogy Tom. Még a hangszálműtétemről is ő jut eszembe, hiszen akkor is mellettem volt. igaz, megszívatott, rendesen, de ott volt.

Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, és egyedül töltöm az egész napot a munkába temetkezve, mert az segíteni szokott valamelyest. Ha tervezek vagy írok, akkor kikapcsol az agyam és nem figyelek olyan erőteljesen a mellkasomban lévő fájdalomra. Lehet, hogy furán hangzik, de fizikai fájdalmat érzek. Persze, tudom, hogy nincs semmi bajom fizikailag, mert egészséges vagyok, de akkor is. Az, az űr nagyon fáj.

Mielőtt elindultam hagytam egy levelet Andynek, hogy ne ijedjen meg szegény, ha nem talál az ágyamban. Még a végén azt hinné, hogy elraboltak.

„ Andy,

Tudom, hogy nem szép dolog egy ilyen nap után lelépni csak így, szó nélkül, de nekem így jó. Voltam bent nálad, de nem akartalak felkelteni, ezért inkább írtam neked. Nem érzem magam a toppon, sőt inkább valahol lent a gödörbe, ezért jobbnak láttam hazamenni még mielőtt teljesen visszaesek – de az is lehet, hogy már megtörtént. Ne aggódj miattam, a munkába temetkezem, nem csinálok magammal semmit.

 Fizikailag jól vagyok, de lelkileg nem, és nem akarlak vele terhelni, így is sokat segítettél nekem, főleg a tegnapival. Már az idejét sem tudom, hogy mikor szórakoztam ennyit. Köszönöm!

Bill”

Ezután még hívtam egy taxit, ami nagyon hamar megérkezett, úgy látszik legalább ez gyorsult ebben a világban.  Nagyon régen taxiztam már, így ez meglepő voltszámomra.

Mikor hazaértem a nagy üresség és a magány fogadott, mint ahogy megszoktam. Viszont nem voltam sokáig egyedül, mert Andy hívott.

-      Bill, jól vagy? Mit csinálsz? Miért nem keltettél fel? – halottam a hangján, hogy aggódik értem

-    Jól vagyok, semmi bajom, ahogy írtam is. Itthon vagyok a házban és pont most kapcsolom be a laptopomat. Talán ha dolgozok, az eltereli a gondolataimat. Ne aggódj miattam, jól vagyok!

-          De akkor is! Ilyet ne csinálj többet!

-          Rendben!

Ezután letettük a telefont, mert mindegyikünk ment a maga dolgára. Mondjuk én igazából csak bámultam a laptop kijelzőjét, amin ketten voltunk még a baleset előtt néhány nappal készült képen. Azon még az én mosolyom is őszinte volt.

Ültem még pár órát a gépem előtt, amikor valaki csengetett, aztán be is jött. Akkor már sejtettem, hogy Andy az; ő szokott így bejönni, legalább is akkor, amikor nem feledkezik el a csengőről.

-          Hál Istennek még élsz! – na, ez egy kicsit megnevettetett

-          Mondtam, hogy jófiú leszek!

-     Szerinted hiszek én neked, amikor tiszta depi vagy? – szerintem ez költői kérdés volt, szóval nem válaszoltam – Na, látod!

Egész nap elbeszélgettünk egymással, pontosabban inkább ő beszélt én pedig merengtem a semmibe. Persze figyeltem Andyre is,mert meghallottam minden második-, na, jó minden ötödik szavát. Egy biztos, az igaz, hogy egy igaz barát a legnehezebb időkben sem hagy magunkra.

A nap végén, amikor Andy méltóztatott végre magamra hagyni, elővettem az eldugott whiskymet és megívtam egy- egy körre az új vendégemet, - aki mostanában mindennap nálam jár-, a magányt. 

Alone

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon régen volt rész és azt is, hogy nem írtam semmit a folytatással kapcsolatban. Nem szeretnék magyarázkodni, mert abból megint csak egy hosszúra sikerült monológ lenne, de tényleg bocsánat mindenkitől, aki rendszeresen látogatta a blogot az elmúlt öt hétben. Egyszerűen annyira el voltam havazva, hogy semmire nem jutott időm, örültem, ha kicsit le tudtam ülni a gép elé és megnézni a Facebook-ot vagy az üzeneteimet. 

Ezeken felül megígérem, hogy mostantól megpróbálom magam összeszedni és rendszeresen hozni a részeket,  amikből még jócskán akad. Nem mondom biztosra a heti egy részt, de megpróbálom behozni a dolgokat. 

A "rövid" kis monológom után szeretnék mindenkinek jó olvasást kívánni! :)

  18.: Kicsit jobb

Reggel, amikor felébredtem azonnal átmentem a vendégszobába Andyért, aki még az igazak álmát aludta.

-          Andyyyy! - ha eddig nem kapott szívrohamot, akkor most igen

-          Jesszusúristen! Mi van? – ez a fej megért volna egy Oscar-díjat

-          Jókedvem! – mosolyogtam rá, mire felült az ágyban

Amióta eljárok dilidokihoz, sokkal jobban érzem magam és kezdek túl lenni a holtponton is. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan napok, amikor legszívesebben –virágnyelven fogalmazva- Narniába mennék, de már sokkal jobb. Tudom, hogy ez nem csak a doktornő érdeme, hanem a családomé, Andyé és az enyém is. Amióta beszéltem a doktornővel, mindig van nálam valaki.  Soha nem vagyok egyedül.

Miután a frászt hoztam Andy-re kimentem a szobából, hogy nyugodtan felöltözhessen, meg hát azért nekem se ártott felvennem valamit, amiben például nem nézek ki hülyén vagy furán. Bár az utóbbi kicsit nehezebben jön össze mindig, hiszen amúgy se vagyok egy szürke-egér jellegű ember.

-          Mit szeretnél csinálni ma? – kérdeztem Andreastól reggeli közben

-          Dolgozunk kell nem?

-          Én vagyok a főnök, szal’ nem! – nevettem jókedvűen

-       Akkor menjünk valahova, mondjuk egy aquaparkba! Tudok is egyet, ami a közelben van.

-        Bepakolok, átugrunk hozzád a cuccaidért és mehetünk is! Szükségem van egy kis vidámságra!

A beszélgetés után felmentem a szobámba, amíg Andy mosogatott én összepakoltam a dolgaimat.  Bár nem kellett sok cucc, még így is egy nagyobb sporttáskányi jött össze, amit nem is értek, hogy hogyan csináltam. Mondjuk, ha azt nézem, hogy a srácok bepakoltak három-négy bőröndbe egy turnéra én addig öt-hat bőröndöt vittem magammal. Most is csak a legfontosabb dolgaimat tettem el, mint például a hajvasaló, mégis egy hatalmas tatyó lett belőle.

-          Bill, te elköltözöl? – jött fel Andy a szobámba

-          Nem, miért?

-          Mert kb. annyi cucc van nálad. Hidd el, felére nincs szükség, csak feleslege súly. Pakold vissza!

Utálom, amikor neki van igaza, vagy bárki másnak, aki nem én vagyok. Kelletlenül ugyan, de visszapakoltam a táskám tartalmát a polcokra, így sokkal könnyebb lett. Pompás!

-          Indulhatunk? – türelmetlenkedett Andy az ajtómban

-          Aha!

Először az Andreas-rezidenciára mentünk, ahol drága, jó barátom bepakolta a holmiját, na meg megivott egy bödön kávét.

-          Tudod, nálam is ihattál volna! – mondtam mosolyogva

-         Az amennyiség hozzád nem lesz elég, ezért inkább most felpörgetem magam.

-          Felőlem, csak nehogy a mentő vigyen el koffeinmérgezés miatt!

-          Nem fog, hidd el!

Miután sikeresen lesokkolta a szervezetét a fekete folyadékkal elindultunk egy kisebb aquaparkba, ahova Andy vezetett, mert ő tudta, hogy merre van. 

Amikor odaértünk volt előttünk egy kisebb sor, amit én már alig bírtam kivárni, mert mehetnékem volt. Persze nem arról van szó, hogy még soha nem álltam sorba semmiért, de elszoktam tőle, csak a reptereken kellett szinte megbirkózni ezzel, na de nem egy aquapark előtt.

-          Gyere, öltözzünk át! – ehh, kell nekem elgondolkodni egy folytában

-          Oké, aztán abba nagy medencébe csobbanunk!

-          Jó ötlet!

Hamar átöltöztünk egy szál fürdőgatyára, hogy aztán egy törülközővel a kezünkbe mehessünk a hatalmas medencéhez, ahol egy csomó bikinis csajszi üldögélt. Amúgy az egész mai nap erről szólt; nem csináltunk semmi értelmeset, csak ettünk, ittunk, fürödtünk. Na, nem mintha hiányzott volna a munka vagy a hétköznapi élet, csak hát elszoktam az ilyen napoktól. Anno Tommal sokat jártunk nyaralni, szórakozni és bulizni, de ahogy Ő eltűnt az életemből, úgy a vidámság és a felszabadultság is eltűnt.

-          Bill, gyere a csúszdához! – kiabált Andy a medencéből – Nehogy elkapjon itt nekem a depi!

-          Nem fog, csak elgondolkodtam; de már megyek is!

Egész nap annyit nevettem és hülyéskedtem, mint amennyire mostanában nem volt példa. Imádom Andy-t és azt, hogy bármilyen helyzetben mellettem áll és mindig kihozza belőlem a maximumot.

Este indultunk csak haza az aquaparkból, amikor már annyira kimerültünk, hogy egyikünknek sem volt kedve hazavezetni. Mondjuk, kinek lenne egy ilyen nap után?

Mivel fáradtak voltunk úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy kis szobát kettőnknek és ott alszunk, és majd reggel hazamegyünk.  Persze az alvást nem kellett kérni kétszer egyikünktől sem.  

Happy 29th Birthday Georg!

Boldog 29. szülinapot Georg! 

Alone

Sziasztok! Meghoztam a történet folytatását, amihez jó olvasást kívánok!

17.: Dilidoki II.

Pár percig csak magamról beszéltem a dokinak, meg persze Tomról, amit türelmesen végig is hallgatott, csak utána kérdezgetett.

-          Szóval, azt a lelki – kapcsot, hogy kell érteni? Miből érzi, hogy a testvére él?

-          Ne tudom ezt elmagyarázni önnek, olyan mintha Tom lenne a másik felem és érzem, hogy valahol él. Nem tudom, merre van, csak azt érzem, hogy nem szabad feladnom, harcolnom kell tovább.

-          Maga szerint még van esélye?

-  Igen, simán! Tom a jég hátán is megél, ha nagyon muszáj. Sokkal talpraesettebb nálam, én valószínű egy közeli erdőben eltévednék, még akkor is, ha turista-vonalon haladok.

-          Érem, milyen időközönként zuhan a mélyére?

-     Nem tudom, változó. Valamikor napokig jól vagyok, aztán megint jön valami.

-          Eddig mi tartotta vissza az öngyilkosságtól?

-     Egyrészt a hit, hogy Tom él, másrészt a családom és a barátaim. Minden áldott nap eljöttek és próbáltak velem beszélgetni, sőt még most se hagynak magamra, csak ha én kérem, bár még akkor is hívogatnak telefonon. Féltenek, nagyon az a helyzet.

Még feltett pár kérdést, de igazából már csak arról, szóltak, hogy mennyit gondolok az öngyilkosságra és miért. Végül is nem volt olyan szörnyű, mint hittem, nem hipnotizált és nem is kötöttem ki Narniába, ahogy Andy mondta. Mondjuk azt megnéztem volna.

-          Figyeljen, nem írok fel magának semmit, azon kívül, hogy legyen sokat a barátaival és közösségbe. Próbáljon ne egyedül lenni, mert úgy vettem észre, hogy akkoralakul ki magában újra és újra a depresszió.  Ha valami gond van, akkor előbb is jöhet, de a következő beszélgetésre, holnapután szeretnék sort keríteni!  Szeretném ez mellett, ha minden másnap tudnánk egy órát szánni egymásra.

-          Rendben doktornő!

Ezután már eljöttem tőle, és –fura módon-, úgy éreztem, hogy jobban vagyok egy kicsit. Már nem járt az agyam annyira Tomon, jól esett kiadni magamból ezeket a dolgokat. Persze tudom, hogy egy alkalomtól nem várhatok csodát, de szerintem ez így be fog válni. Hazafelé menet eszembe jutott, hogy felhívom Andy-t, de mire eszembe jutott, már késő volt, mert hazaértem, Andy pedig ott ült a lépcsőn, a ház előtt.

-          Na, milyen volt? Emlékszel még rám?  - viccelődött a legjobb barátom

-    Felszabadultabbnak érzem magam. Köszönöm, hogy rávilágítottál erre és segítettél keresni egy szakembert! – mondtam miközben beengedtem a házba

-     Nem tesz semmit! Nem akarlak a padlón látni, ezért próbálok segíteni. – mosolygott, miközben kiszolgálta magát narancslével

-          Amúgy mióta ültél itt? Miért nem jöttél be a pótkulccsal? – pillantottam rá

-    Nem akartalak megijeszteni, egyrészt, másrészt pedig elfelejtettem, hogy merre van a kulcs.

-          LOL! - nevettem jókedvűen

Andyben nagyon megbízom, ezért is mutattuk meg neki a pótkulcs helyét még anno Tommal. Bármikor be tud jönni hozzánk, csak egy kis sétájába kerül, mert hát azt a fránya kis fémdarabot jól eldugtuk.

Ezután leültünk és elmeséltem neki ,hogy mi volt a dilidokinál ,aki valójában egy kedves nő, nem egy boszorkány ,ahogy eddig képzeltem őket. Amúgy van fiú boszorkány? Csak hát, mert na. 

Igen, ez amolyan Bill mondat.  Sokszor mondok olyanokat, amiket más nem nagyon ért meg, csak én, meg persze Tom, pedig nem is japánul beszélek ilyenkor.

Nagyon sokáig volt nálam Andy, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy nálam alszik-, na meg hozzá tartozik, hogy ittunk is és jó barátként, nem engedhetem vezetni. 

Bár nem tudom, hogy mit hoz a holnap, remélem Andy még nagyon sokáig mellettem maradt, mint barát, mert ő legalább g kicsit tudja velem feledtetni a fájdalmat, amit nap, mint nap érzek a mellkasomban, mintha egy nehéz szikla lenne, ami nem hagy lélegezni. Talán egyszer megszabadulok tőle.