Alone

Sziasztok! Egy nap késéssel ugyan, de meghoztam a 6.részt is, amiben Billnek már kezd visszatérni a normális énje. Jó olvasást hozzá! :)

A blogon érvényben van egy szavazás, ami csak pár napig tart, ezért kérlek titeket, hogy szavazzatok! 

6.: Újrakezdés

A próbaterem után nem volt könnyű, te úgy döntöttem, hogy újrakezdem az egész életem, kezdve a ház átalakításával, közben pedig terveket szövögetek, a jövőre nézve. Tudtam, hogy előre kell néznem, nem szabad hátrafelé tekinteni, a múltba révedni. Nagyon nehéz lesz Tom nélkül, nem múlik el nap, hogy ne gondoljak rá, de nem gyászolhatok örökké ilyen látványosan, magamban viszont igen.

Reggel, mikor felkeltem elhatároztam, hogy átalakítom egy kicsit a lakást, de ahogy ismerem magam ez annyiból fog állni, hogy odébb tolok két fotelt 10 cmmel, aztán nem tetszik, ezért vissza.

-          Szia, mit csinálsz ma? – Andy mindig tudja, hogy mikor kell megjelennie

-          Átalakítom egy kicsit a házat, vagy is a jövőn gondolkodom. Te? – ismer már annyira, hogy tudja, milyen vagyok

-          Segítek gondolkodni! – nevetett, közben leült mellém

Ezután felmentem a szobámba átöltözni, mivel eddig „pizsamában” voltam, majd lefutottam Andyhez és nekiálltunk a rendezkedésnek.

Először száműztem a nappaliból Tom gitárjait, a mikrofonjaimat és a nem használt holmiijainkat.

-          Bill, hova tesszük a hangszereket?

-   A pincébe! Semmit nem dobok ki, csak elrakok. – válaszolt miközben elhoztam egy kartondobozt

-          Bill….

-   Nézd, tudom, hogy hülyének nézel, hogy még mindig reménykedem, de egészen addig nem fogom feladni, amíg ki nem nyilvánítják egyértelműen, hogy a holttestét megtalálták. Tudom, hogy él valahol, csak nem tudom, merre van.

-          Azt csinálsz, amit akarsz, csak jót akarok neked.

-          Így lesz a legjobb!

Ezután felmentünk a szobámba, ahol a gardróbba vettük az irányt. Az évek alatt annyi ruha felhalmozódott, hogy az a csoda, hogy elférek és nem borult még rám semmi. Persze, a ruháim tekintetében nagyon kényes vagyok, csak minimális mennyiséget teszek ki. Most viszont kivételt teszek! Át kell alakítani a ruhatáramat is annak érdekében, hogy egy teljesen új ember legyek.

-          Nos, ez minden? Öt zsák ruha? – úgy imádom Andyt, de komolyan

-  Igen! Ez nálam így is haladás! – nevettem, majd levittem a zsákokat a földszintre

-    Mit csinálsz velük? Ugye nem a pincébe akarod rakni őket? – pedig eddig, mindent odavittem

-          Nem, eladományozom az összest.

A pakolás után Andynek el kellett mennie, hogy beérjen a munkahelyére, különben a főnök kirúgja, én pedig egyedül maradtam ezért gondolkodni kezdtem az életemen.

Annyi mindent csináltam már, annyi mindent kipróbáltam, de nem értek igazán semmihez az éneklésen kívül. Persze voltam már modell, de nem nagyon akartam folytatni, mivel sok macerával járt, ráadásul le kellene szoknom a csokiról is. Dolgoztam már szinkronszínészként, de valahogy nekem abból hiányzott a szólásszabadságom. Nem mondhatom azt, amit én szeretnék, csak azt, amit leírtak nekem. Munkálkodtam, mint dalszövegíró, de a banda miatt inkább nem akartam. Nem venné ki magát jól, hogy feladtam a Tokio Hotelt, mert nem akarok többet zenélni Tom nélkül, de a szövegírást meg elvállalom. Ráadásul a dalaim rólam és a srácokról szóltak, nem tudnék egy vadidegennek írni. A másik lehetőségem, hogy elmegyek apu zeneiskolájába énektanárnak, de Tom eltűnése óta nem énekeltem és nem is szeretnék. Szóval ez az ötlet is kuka.

Divattervező viszont szívesen voltam; imádtam a kreatív munkát és azt, hogy szabad vagyok. Ennek az árnyoldala, hogy be kellene állom egy divatházhoz, ahol konkrétan azt is megmondják, hogy az ő általuk tervezett alsógatyában és zokniban jelenjek meg. Ez viszont nem az én stílusom.

Egy szempillantás alatt azonban megvilágosodtam és tudtam mi leszek. Elmegyek a Naphoz fűtőnek!    

Alone

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben már nagyon-nagyon közel járunk ahhoz, hogy Bill kijöjjön a depresszióból. Úgy gondolom, hogy nincs értelme azzal húzni az időt tovább, hogy Bill otthon, az ágyában fetreng és siratja Tomot. Nem szeretem a cselekmény nélküli dolgokat, ezért hősünk már kezd jobban lenni, de többet megtudhattok, ha elolvassátok a mai részt. Jó olvasását hozzá! :)


  5.: Emlékek

Miután hazajöttem hívtak a fiúk, hogy holnap pakoljuk a próbatermet, ne halogassuk az emlékek miatt. Tudják, hogy nekem a legrosszabb ezért nem is akarják, hogy visszaesek oda, ahol voltam pár napja. Georg azt mondja, hogy most már egyre jobban nézek ki és egyre többet beszélek, ami nálam a javulást jelenti. Hát remélem, igaza van.

Reggel már korán felkeltem és valamiért jobban éreztem magam, mint eddig. Persze nem azt mondom, hogy már teljesen elfejtetem a történteket és felhőtlenül boldog vagyok, de kezdek kijönni a depresszió legaljáról, amiben sokat segítenek a srácok és David is. Mindannyian kedvesek hozzám és megértőek, semmit sem sietetnek, csak a pakolást nem akarják elhalasztani, mert a kedvenc pszichológusom azt mondja, hogy rossz hatással lenne rám. Egyébként sosem kedveltem a dilidokikat, valahogy taszított, hogy a fejembe látnak, és azt vizslatják, hogy mennyire vagyok dilis vagy őrült, Georg viszont valahogy nem akar a fejemben járkálni egész nap; mondjuk, lehet azért, mert nincs meg a diplomája, ami kellene, hogy rendes pszichológus legyen.

A monológom közben megreggeliztem és a kutyáknak is adtam enni, akiket nemrég kaptam vissza, mert Gustav jobbnak látta, ha elviszik őket egy időre, hogy teljesen egyedül lehessek.

-      Jó reggelt Mr. Kaulitz! – jöttek be hozzám, mivel annyira elgondolkodtam, hogy elfejtettem kinyitni az ajtót

-          Sziasztok! Egy pillanat és indulhatunk, csak elmosogatom a bögrét és átöltözöm.

-        Akkor addig én megcsinálom a nyikorgó garázsajtót, amiért már hetek óta nyúzol és szerintem autót is mosok! – Gus tudja, hogy sokáig készülődök

Viszonylag hamar kész lettem, ami annak köszönhető, hogy rájöttem arra, hogy csak mi leszünk a próbaterembe. Gratulálok Kaulitz, nagy logikád van!

-          Kész vagyok! – szerintem meglepődtek ezen a tempón

-          És nincs este! – nevetett David

Az út csendben telt, mert senkinek nem volt kedve beszélgetni vagy szimplán senki nem akart megszólalni először.

-       Mi szerint pakolunk vagy hogyan és mit? Egyáltalán mit hagyunk itt?  - kérdezte Georg eltűnődve

-       Szerintem először a ruháitok nagy részét vigyétek el majd az emeletet rakjuk rendbe és aztán jöjjön a konyha, a stúdió és aztán a nappali  végül a garázs. De ti tudjátok! – mondta David, aki minden szabad kezet adott nekünk eddig is

-          Srácok, én nem szeretném, ha Tom szobájában valami megváltozna és a gitárjait sem szeretném hazavinni. Azt szeretném, ha minden itt maradna, ahogy ő hagyta. – jelentettem ki már az elején

-          Biztos vagy benne? – nézett rám komolyan Gustav

-          Igen. Otthon sem nyúltam a dolgaihoz, minden ugyanúgy van és szeretném, ha így maradna. – tudom, hogy megértik, csak egy kis idő kell nekik is

-          Oké, ahogy akarod. Skacok, akkor Tom szobája marad. – mondta David még egyszer

-          Majd én bemegyek és összepakolok kicsit és ennyi! – mondtam majd elindultam a szobám felé jelezve, hogy kezdjünk bele    

Ezután mindenki elindult a saját kis szobája felé, amik tényleg kicsik, hiszen itt csak alszunk lényegében, de azért elég nagy kupit tudunk csinálni itt is. Nálam például ruha hegyek voltak, szinte ki sem látszott az ágyam, de az asztalomat se láttam a papíroktól. A szerződéseket pont ezért adtam mindig Tomnak, aki elrakta nekem, mert tudtam, hogy én elkeverem.

Az asztalon befejezetlen dalszövegek, firkálmányok, „rajzaim” és sok egyéb kis fecni hevert és egy rajz Tomtól, amit soha nem raktam sehova, mert nem volt időm. Most viszont jobban megnéztem a művet. Kettőnket ábrázolt amint Tom háta mögött állok és átölelem. Jól emlékszem erre a képre. Egy fotózáson csináltuk, ahol direkt csak kettőnkről is volt egy sorozat. Beállított kép, de az egyik legőszintébb szerintem. Szívből mosolyogtunk mindketten és szívből öleltem át a testvéremet.

-          Bill, kész vagy már? – jött be Georg – Minden oké?

-         Persze, csak megtaláltam ezt a rajzot és elgondolkodtam. Bekereteztetem, hazaviszem és kirakom a szobám falára. Már rég ki akartam, csak soha nem volt időm rá és így itt maradt.

-         Bill, én ezt most elviszem az autóba és majd megkapod otthon. Jó? – Georg tudta, hogy mi a jó nekem

-          Oké, de ne felejtsd el!

Mióta felfogtam igazán a történteket és magamba roskadtam Georg nem nagyon enged vezetni, mivel gyakran elgondolkozom.

A gondolatmeneteim után nekikezdtem a pakolásnak és kidobáltam mindent, ami nem kellett, de a dalszövegeket elraktam a fiókomba, hogy egyszer majd nosztalgiából elő tudjam venni és emlékezni erre az időszakra. Lehúztam az ágyneműt, tisztát tettem fel, kiporszívóztam, leszedtem a függönyöket é összesöpörtem. Mialatt én végeztem a szobámmal a srácok nekiálltak az emeltnek, de én Tom szobájába vettem az irányt. Nem nagyon akartam itt se rendezkedi, azt akartam, hogy minden maradjon úgy, ahogy a bátyám hagyta. Itt csak az alapvető dolgokat csináltam meg, még az asztalát sem pakoltam össze. Mondjuk olyan katonás rendet tartott ott, hogy a porszem elszégyellte magát, ha rászállt az asztalra. Tom mindig szerette a rendet és a tisztaságot, mondjuk ágyat bevetni kifejezetten utált, ahogy huzatot és függönyt cserélni is, ezért ez mindig az én dolgom volt.

Miután kész lettem Tomnál is besegítettem a fiuknak, akik a konyhában dobálták ki a kaját. Persze, felét hazavitték, de ami időközben megromlott azt kidobták.

-          Bill akarsz valami kaját hazavinni? – nézett rám David – Itt van egy csomó tofu, ami még jó.

-          Elvihetem. Most vásároltam, szóval van kaja. De ne vesszen kárba, megeszem. – mondtam, majd elkezdtem a gázt lemosni

Ezután már tényleg gyorsan haladtunk, mivel úgy döntöttünk, hogy csak kitakarítunk, nem viszünk el semmit. Meghagyjuk a próbatermet olyannak, amilyen. Jó lesz majd néhanapján lejönni ide és elgondolkodni.  Nappaliban is csak a virágokat és az ilyen kényes dolgokat pakoltuk az autóba, ahogy mindenhonnan. A stúdióba érve kihúzkodtunk mindent, kikapcsoltuk a legapróbb dolgot is és leportalanítottuk, majd letakartuk egy lepedővel, hogy ne érje a por. Minden cuccunkra lepel került, ahogy az életem ezen szakaszára is. Befejeződött egy korszak, s egy új talán most veszi kezdetét, egyedül; a testvérem nélkül.