Alone

Sziasztok. Meghoztam az Alone utolsó részét is, így ennek a a történetnek vége, viszont a blognak koránt sincs. Most, hogy befejeztem ezt a rendkívül hosszúra nyújtott történetet belekezdek egy másikba, ami ígérem nem lesz ennyire nehéz szülés és nem is lesz ennyire depresszív hangulatú.
Az Alone-t szerettem írni, bár volt, amikor kicsit elakadtam vele, mert nem nagyon tudtam, hogy ilyenkor mit kellene reagálnia Billnek, de szerencsére kilábaltam a nehézségekből és végre kész lett egy újabb történet, amit a fiuk ihlettek.
Más:
Mivel a történet befejeződött, így lesz egy kis design átalakítás a blogon, amit már régóta terveztem, ezért október 30.-án a blog nem lesz látható senki számára, mert erre napra az átalakítás miatt lezárom! Tehát ne ijedjetek meg, ha csak egy kiírást láttok a blog helyett, mert ez csak október 30.-án lesz így. A következő napokban pedig már a másik történet bevezetőjét fogom hozni. 
Addig is kellemes olvasást kívánok! :)

30.: A lehető legjobb

Persze Tomnak szüksége volt először csak egy pár órára, hogy feldolgozza a történteket, majd miután újra és újra elmondtam neki mindent, kellett neki még egy pár nap. Én viszont nem siettettem. Tudtam, hogy ez neki mekkora megrázkódtatás és ezért hagytam, hogy kicsit leülepedjen benne a dolog.

Sokat beszélgettünk és segítettünk egymásnak, hiszen azért nekem is kellett néha napján a lelki fröccs, és így körülbelül két hét után helyreállt minden. Tom aláírta a papírt, és elkezdtük ujjászervezni a céget, mivel így még egy munkakör lett, ráadásul, rögtön vezető beosztásban. Persze már a legelején tudtam, hogy ebben a cégben Tom is tulajdonos lesz, de mivel ő a BTK meglapításakor még sajnos nem volt jelen, így nem alapozhattam rá a megtakarított pénzemet. Merthogy abból csináltam az egészet.

-          Tom, mehetünk? –kérdeztem a bátyám legelső munkanapjának reggelén

-          Igen, kész vagyok!

Mára már minden visszaállt a régi kerékvágásba, szépen csendben elrendeztük magunkban a dolgokat és nem kértünk a média felhajtásából. Persze arról tudtak, hogy Tom mégis él és virul, de a pontos helyzetéről nem tudtak és nem is akartam, hogy tudjanak. Nem magam, hanem Tom miatt. Próbálom óvni mindentől, amitől most még el van szokva, hiszen nem tenni neki jót, ha több száz ember venné körül és csak válaszolgatna az idióta kérdésekre. A srácokkal és Tommal kiadtunk egy közleményt a helyzetről és arról, hogy ennek ellenére sem folytatjuk, mint zenekar. De ennyi.

-       Bill, mit fogok én csinálni? Mármint tudom, hogy nem nyúlhatok még a papírokhoz, meg a fontos dolgokhoz, de mégis mit kell csinálnom? - kérdezte Tom, miközben elindultunk

-       Nem tudom. Szerintem egyelőre csinálj, amit szeretnél, mármint ha akarod, akkor átnézheted a papírokat, rajzolgathatsz vagy akármi. Most az a cél, hogy hozzászokj a környezethez.  – mosolyogtam vissza rá

-       Bill, kérlek ne kezelj úgy, mint egy gyereket. Lehet, hogy a vadonban éltem egy évet, de ettől még nem lettem fogyatékos vagy valami. Kezelj úgy, mintha mi sem történt volna, mert sokkal jobban segítene a visszailleszkedésben, mint ez a viselkedés.

-    Ne haragudj, csak nem szeretném, ha bajod lenne, vagy valami hirtelen érne. De akkor, ha gondolod, csináld meg a rendszerezést. Andy szokása, hogy csak ledobálja nekem a papírokat és nekem kell rendet raknom helyette vagy a titkárnőmnek.

-    Na, ez már jó hozzáállás. És te se haragudj, hogy mondtam, csak azzal nem fogok soha visszailleszkedni, ha semmit nem bízol rám és gyerekként kezelsz. Szeretném minél előbb visszakapni a régi életemet és nem akarok különbözni a társadalomban. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám, mint valami ősemberre.

-          Megértettem, és még egyszer ne haragudj.  Csak tudod nekem is nehéz kezelnem, hogy ennyi idő után visszakaptalak és most megint ketten vagyunk. Megszoktam, hogy mindent az irányításom alatt tartok és mindenkinek én mondom meg, hogy mit csináljon. De próbálok rajta változtatni, hiszen nem vagy rászorulva az irányításomra. – mosolyogtam rá, és megkönnyebbültem, hogy ezt meg tudtuk beszélni felnőtt emberek módjára

Az irodában Susanne már várt és rendezgette a papírokat, miközben zenét hallgatott, de, amint meglátott minket azonnal kikapcsolta, mintha valami bűnt követett volna el.

-       Susanne, végre van alkalmam bemutatni neked a testvéremet, Tomot! Tom, ő a titkárnőm, Sus, aki lekiabálta a fejemet, a majdnem- bemutatón. – mutattam be őket egymásnak

-    Örülök, hogy megismerhetlek, Tom már nagyon sokat hallottam rólad. – rázott kezet Sus a bátyámmal

-       Mostantól Tom is a főnököd, úgyhogy ha mond valamit az olyan, mintha én mondanám. Ma pedig Tom szeretné rendezgetni a papírokat, ezért ma neked csak az e-mailekkel kell foglalkoznod. – fontosnak tartottam a bátyám előtt tisztázni, hogy tulajdonképpen ő is tulajdonos, és neki is van itt szava.

Persze ez még csak a nap eleje volt. A munka végéig Tomnak számtalan kérdése volt, amit örömmel válaszoltam meg, mert boldog voltam, hogy tényleg érdekli és szeretne megérteni mindent a BTK-val kapcsolatban. Tisztában voltam azzal is, hogy ez egy nagyon hosszú menet lesz, mert a cég egészének működését kell megértenie, ami egy nap alatt nem fog menni.

-       Bill, mi lett azzal a bemutatóval, amiről miattam jöttél el?- kérdezte nap vége felé – Itt nem látok semmit ezzel kapcsolatban, pedig kerestem

-      Susanne levezényelte az én részemet és személyes oknak nyilvánította a távozásomat. De ennél többet én sem tudok, legalább is nem emlékszem. Azt tudom, hogy utána Andy elmesélt mindent, de a te jelenléted akkor sokkot okozott, hogy nem emlékszem.  De miért?

-          Csak kíváncsi voltam, hogy mi lett.

Ezután már nem nagyon beszélgettünk, én tervezgettem, Tom pedig papírokat nézegetett. Persze a fejemben már összeállt, hogy Tom miket fog csinálni, de nem akartam rögtön az első nap, úgy hogy nem is ismeri a céget. Tudtam, hogy a bátyám nagy rajzos, ezért őt a grafikával szeretném megbízni. Mind a reklám anyaghoz, mind a ruhákra ő fog mintákat tervezni, ha a tulajdonosi tevékenységek mellett lesz ideje.

A nap végén, Tomon nem azt láttam, amit vártam. Azt hittem fáradt és meggyötört lesz, de helyette több energiája volt, mint reggel.

-          Mi van veled? Annyira energikusnak tűnsz…

-       Jó kedvem van, mert ez volt az első napom a normális társadalomban a baleset óta és örülök, hogy végre nem tétlenkedem otthon, hanem valami hasznosat is csinálok. – vigyorgott a bátyám, mint a vadalma

-     Ennek és én is nagyon örülök. Nem akarsz valahova elmenni majd a hétvégén? Ezt meg kell ünnepelni! – nevettem vissza rá

Persze tudatában voltam annak, hogy még nem nagyon szabad ilyen helyekre vinnem, mert megterhelő lehet számára az orvos szerint, de én úgy voltam vele, hogy most már Tom teljesen jól van és lassan tényleg ideje visszailleszkednie a társadalomba, ami nem csak az otthon és a munkahely közti ingázást jelenti, hanem a társasági életet is.

-          De, felőlem mehetünk, viszont én nem fogok most még annyira bulizni. Te nyugodtan engedd el magad, de én nem szeretnék alkohol inni, mert ez az egy év kihagyás biztos megviselt és nem akarok bajt.

-          Én sem úgy gondoltam, hogy nekiállsz vedelni, hanem csak egy kicsit szórakozunk.  De ha te azt mondod egy óra után, hogy haza akarsz menni, akkor azonnal autóba pattanunk és megyünk.

-          Oké!

Amikor hazaértünk felhívtam a srácokat, hogy hétvégére tegyék szabaddá magukat, mert megyünk bulizni. Meg voltak lepve egy kicsit, hiszen Tom eltűnése óta nem voltam sehol, csak itthon ittam a föld alá magam, de most úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit elengednem magam. Persze a biztonság kedvéért Gordon közölte, hogy velünk fog jönni, mert kell valaki, aki józan és biztonságban hazavisz minket. Hiába bizonygattam neki, hogy nem kell, mert én nem fogok inni – legalább is annyit - természetesen nem hallgatott rám. Amit, így visszatekintve meg is értek, mert persze, hogy mindannyian berúgtunk.  Még Tom is, pedig ő csak a töredékét itta meg, mint mi.

Ezzel a kis bulival megünnepeltük, hogy Tom végre itthon van és viszonylag sértetlenül megúszta ezt az egy évet, ami akár tragikusan is végződhetett volna. De, mint már sokszor a bátyám most is bebizonyította, hogy igazi harcos és őt semmi nem állíthatja meg; még egy repülőgép-baleset sem. Megmutatta, hogy mennyire tud küzdeni még akkor is, ha reménytelen a helyzet és bebizonyította, hogy halálom napjáig mellettem marad és soha nem fog egyedül hagyni.

                                                                       - Vége-

Alone

29.: Visszatérés

Örökké nem titkolhattam Tom elől az igazságot. Tudtam, hogy egyszer el kell mondanom neki az elmúlt egy évet, de mindenképpen várni szerettem volna, amíg Tom teljesen helyrejön.

Ma kellett visszamennünk az utolsó kontrollra, bár a bátyám állítása szerint erre már semmi szükség, mert jól van. Nyilván még nem tehet hirtelen mozdulatot, de én is azt látom rajta, hogy egyre jobban van. Úgy értem, hogy visszakapta a régi külsejét, mínusz pár kilóval ugyan, de ugyanolyan, mint volt.  

-          Tom, igyekezz! – szóltam fel neki az emeltre, mert nem szándékozott jönni

-          Mindjárt kész vagyok! – kiabált vissza

Most, hogy újra itt van, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy megint időben kelek és csinálok mindent, mert Tom még nem nagyon illeszkedett vissza ehhez a tempóhoz. Úgy értem, ha valahova menni kell, akkor nekem kell szólnom neki, hogy el ne késsünk, vagy esetleg el ne felejtse a dolgot.

-          Izgulsz? – kérdeztem az autóban ülve a volán mögül

-      Nem, nem érzem úgy, hogy bármi gondom lenne, nyilván még vissza kell rázódnom néhány dologba, de jól vagyok, ezért is kérlek arra, hogy mesélj majd el otthon mindent, az elmúlt egy évről. – kért meg Tom, mire én egy kicsit nagyobbat nyeltem a kelleténél.

-          Biztos készen állsz rá? – pillantottam rá

-          Igen; nézd, tudom, hogy van valami nagy jelentőségű dolog, amit nem mondasz el, de hidd el jól vagyok és örökké nem titkolózhattok!

Tudtam, hogy eljön ez a nap is egyszer, de még ehhez korai szerintem, de Tom tudja. Ha ő ezt szeretné, akkor az orvos után elmondok neki mindent, amit tudnia kell. Azt nem tudom, hogy hogy fog rá reagálni, de bízom benne és szerintem előtte megbeszélem az orvossal is. Nem akarok problémát, a célegyenes előtt.

-          Na, akkor menjünk, az utolsó kontrollra! – állítottam le az autót

A kórházban már nem fogott el a rosszullét, mint az első alkalommal, de most sem éreztem magam a legjobban. Világéletemben utáltam a kórházakat, de a hangszálműtétem óta végképp, eddig nem vett rá semmi, hogy ide jöjjek, de tudom, hogy Tom miatt muszáj, mert az öccse vagyok és támogatnom kell ebben is.

Amíg én elfilózgattam magamban dr. Schiller már is hívta Tomot, akivel természetesen én is bementem. Most sem csinált különösebb dolgot, mint eddig, csak annyival másabb ez az alkalom, hogy most hozta Tom zárójelentését, amiben hivatalosan is gyógyultnak van nyilvánítva. A kezéről lekerült a gipsz, a testén eltűntek a zúzódások és már csak a soványsága emlékezetet a balesetre. Sajnos sokat fogyott, de szerencsére nem volt kritikus állapotban, ezért most könnyű neki híznia. Még egy jó öt kilót magára szed és teljesen a régi önmaga lesz.

Miután elköszöntünk az orvostól, remélhetőleg végleg, bementünk egy kis étterembe, hogy megünnepeljük ezt a csodát. Merthogy az volt.

-          Akkor, mesélsz? – kérdezte Tom miután leadtuk a rendelést

-       Inkább majd otthon. Ez nem egy olyan téma, amit itt kell megbeszélnünk, ráadásul sok információ lesz egyszerre ez neked.

-     Oké, de akkor légy szíves ne húzzuk tovább. Eddig értettem, miért nem akarod elmondani és tényleg a többiek előtt is le a kalappal, amiért úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, de azért nem vagyok hülye. Látom, hogy van valami, amit eltitkoltok előlem. Bill, a postást vagy lesed, hogy mikor jön, vagy nagyon jól rejtegeted vagy nem tudom hol vannak, de észrevettem, hogy semmi nem érkezik. Ami már csak azért is érdekes, mert a reklám újságok meg a többi szemét szokott jönni, mostanában pedig anyu hozza őket. És azt is észrevettem, hogy a bandáról sincs semmi hír, és akárhogy próbáltam kutakodni a neten mindig leblokkolt a gépem, és nem tudtam feloldani, mert valami jelszót kért. Bill, mi folyik itt? – a hangjában hallottam a kétségbeesést és azt, hogy tényleg magyarázatokat akar

-          A postát átirányítottam anyuhoz, hogy ne okozzon bajt, a gépet pedig én jelszavaztattam le és én blokkoltam a bandáról szóló híreket is, de otthon minden elmondok.

-          Nem lesz menekvés! Most ezt megesszük, hazamegyünk és mesélsz.

Persze Tom az evést úgy érette, hogy egyben nyeljünk le mindent és menjünk. Én pedig direkt lassan ettem, mert féltem. Féltem attól, hogy mi fog most történni. Mennyire fog kiakadni és mit fog mondani erre. Ismerem a bátyámat, mint a tenyeremet, de sajnos ez az egy év megérződik a mi kapcsolatunk is, és nem tudom, hogy mit váltanak ki belőle az információk. Az a helyzet, hogy néha még észreveszem benne azt a Tomot, akinek a dzsungelben kellett lennie, hogy túléljen. Ez a vadállatias, ösztönszerű Tom. Persze azóta eljár egy kiváló pszichológushoz, aki persze tud az itthon történtekről, de a kérésemre nem mondott Tomnak semmit. Dr. Müller nagyon jó munkát végez, de igazából Tomnak arra volt szüksége, hogy megértse az itthon történteket.

Mialatt hazavezettem vibrált az autóban a feszültség. Feszült voltam, mert nem tudtam, hogy hogy kezdjek bele és Tom is feszült volt, mert nem tudta mit fog hallani. Húsz perccel később leparkoltam a ház előtt, így kezdetét vehette a mesedélután.

-          Mindent mesélj el, mindenről tudni akarok! – ült le Tom a kanapéra mellém

-          Oké, de akkor kérlek hallgass végig.

-          Rendben, nem fogok beleszólni. – ígérte meg, mire én belekezdtem; rögtön a legelején

-       Nos, amikor kiderült, hogy mi történt összeroppantam. Hónapokig kerestelek intenzíven, még akkor sem adtam fel, amikor halottnak nyilvánítottak. Persze egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban, volt, hogy Andy szedett össze a padlóról, mert én úgy döntöttem, hogy teljesen tönkreteszem magam, mind testileg, mind szellemileg. Aztán eljött az idő, hogy a Tokio Hotel rajongók felocsúdtak a sokkból, és elkezdtek érdeklődni, nekem, vagyis nekünk döntenünk kellett. Tom, a Tokio Hotel már nem létezik, mint aktív banda. Feladtuk az eltűnésed után kb. egy héttel. Én nem akartam egy másik gitárost, úgy, hogy te valószínűleg élsz és küzdesz valahol, és a srácok sem akarták így. Nem tartottam volna helyesnek, hogy én élek és virulok, fittyet hányok a történtekre és egyszerűen tovább lépek egy másik gitárossal.

-          Akkor most mi lesz? – kotyogott közbe Tom döbbenten

-    Semmi, nem folytatjuk most sem. Bejelentettük a feloszlást és ennyi volt. Gustavék elhelyezkedtek, van munkájuk, így nincs semmi gond, én pedig miután összeszedtem magam lelkileg megalapítottam a BT-t. Tudod, hogy mindig szerettem ruhákat tervezni és, hogy nagy álmom volt egy saját divatmárka. Hát megcsináltam. Létrehoztam a saját cégem, ahol Andy lett a jobbkezem, így én szabadon garázdálkodhatok a tervezőasztalnál. Már nagyjából beindult az üzlet, voltak megrendelők, és van egy nagyobb közönségünk is, így minden rendben van. Persze nehogy azt hidd, hogy elfelejtettelek vagy elviselhetőbb lett volna a hiányod. Néha jobban voltam, néha visszarántott a depresszió. Lett volna egy nagyszabású divatbemutatónk, ahol bemutatkozunk, mint új divatcég. Megszerveztük, és már épp felkonferáltam, amikor az asszisztensem felrohant telefonnal a kezében és konkrétan üvöltött velem, hogy vegyem fel a telefont. Én persze azt hittem, hogy valami hülyeség miatt van megint, mivel meghagytam neki, hogy vegye fel az esetleges rendeléseket vagy időpontokat. Hátra mentem a backtage-be, hogy felvegyem. Csak annyira emlékszem, hogy dr. Schiller közölte, hogy ott vagy náluk a kórházban. Innen se kép se hang nekem, csak foszlányok. Andy autójában, rohanok, beszélek, meg ilyenek. Semmi egyéb nem maradt meg. Azóta pedig csak annyit intéztem a céggel kapcsolatban, hogy neked alá kell írnod egy helyen és onnantól kezdve a cég neve BTK lesz és te leszel mellettem a társtulajdonos. Ha neked ez így jó. 

-       Öhm, ez tényleg sok volt egy kicsit. Tehát összegezve annyi, hogy nincs banda, helyette alapítottál egy divatcéget. – pislogott nagyokat Tom, miközben megpróbálta értelmezni a helyzetet

-          Igen, nagyjából, röviden, ennyi. – erőltettem egy mosolyt magamra

-          Aha. Bill nekem most szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat. Ezt az elmúlt egy évet és ezt a sok újdonságot. Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

Miután Tom elvonult, felhívtam a fiúkat és anyuékat, hogy elmondjam, vége a titkolózásnak. Persze Tom úgy fogadta, ahogy vártuk, sőt jobban. Szegénynek, most sok mindent fel kell dolgoznia, de egy biztos, már jó helyen van és biztonságban.

Alone

28.: Otthon, édes otthon

Persze az, hogy Tomnak nem volt olyan sérülése, ami miatt hetekig kórházban kellett volna lenni nem azt jelentette, hogy egy napot sem töltött bent. Egészen pontosan még egy hetet töltött ott, mivel az orvosok, főleg dr. Schiller nem akarta, hogy bármilyen probléma adódjon és esetleg maradandó károsodása legyen. Így a kórházat hivatalosan a mai nap hagyhatta el.

-          Mivel nem találtunk semmit, ami rendellenességre utalna, ezért kiengedjük önt, Tom, de ez nem azt jelenti, hogy az első útja egy kocsmába kell, hogy vezessen. Úgy értem még sokat kell pihennie ahhoz, hogy teljesen felépüljön ezért csak kíméletesen mindennel. Mozogjon egy keveset otthon is, ahogy itt tette és napról napra növelje a távokat. – adta az utasításokat dr. Schiller, mikor bejött közölni a végeredményt

-          Rendben, vigyázni fogok rá. – mosolyogtam az orvosra, aki már távozóban volt

-          Nagyon fontos a fokozatosság és ez igaz a mentális visszaszokásra is. Bill, arra kérem önt, hogy még mindig ne zúdítson rá sok mindent, szép lassan kell, hogy visszarázódjon ebbe a környezetbe. És a legjobb lenne, ha most nem vinné új helyekre és nem is lennének körülötte olyan emberek, akiket esetleg még soha nem látott a baleset előtt sem.

-          Ezzel nem lesz probléma, nincs sok új ember körülöttem.

Ezután a doktorúr elment megírni Tom papírjait, mi pedig nekiálltunk pakolni. Időközben anyuék hoztak be nekünk ruhákat meg egyéb szükséges dolgokat, így azokat most haza kellett vinni. Persze én hajolgattam a cuccokért, Tom pedig az ágyon ülve hajtogatott. Nem akartam, hogy megterhelje magát és valami gond legyen. Inkább végezzen kisebb munkát, minthogy még egy hetet itt töltsön.

-          Bill, a szobám…..

-      Olyan, amilyen volt. Úgy hagytam mindent, ahogy volt, nem piszkáltam semmit, csak a nappaliból tettem el a gitárjaidat a szobádba, az állványra. Egyébként csak takarítani jártam oda, még a bejárónőt sem engedtem be a szobádba, mert féltem, hogy valamit elrak.

-          Mintha el sem mentem volna? – kérdezte Tom szinte döbbent hangon

-    Igen a szobád olyan. Egyébként a házban sem változott semmi, csak pár cuccot cseréltem le. Emlékszel arra az otromba vázára, amit a nem is tudom kitől kaptunk? – itt szüntetet tartottam, hogy vissza tudjon emlékezni; miután bólintott folytattam – Na, azt elajándékoztam valakinek, de nem tudom kinek. Annyira csúnya volt, hogy nem akarta megtartani.

-     Nagyon jól tetted, én is gondolkodtam rajta még a baleset előtt. De nem tudtam, hogy te mit szólnál hozzá, ezért ott hagytam. 

Miközben pakoltunk még beszélgettünk egy csomót, de csak ilyen általánosságokról, amiket leginkább Tom kérdezett. Éreztem rajta, a komolyabb dolgokra még nem áll készen, ezért nem is erőltettem az olyan témákat. Például kerültem a banda témát és azt sem mondtam lel neki, hogy saját divat céget alapítottam. Ezeket majd akkor szeretném elmondani neki, amikor lelkileg is elég stabil lesz hozzá. Habár az orvos szerint már nem eshet kómába a sokktól, de azért én még tartok attól, hogy csak így elmondjam neki. Egyrészt mert szerintem így is elég rossz neki, mivel a kezét még mindig gipsz takarja és nem tudni, hogy helyre fog-e jönni neki valaha annyira, hogy újra gitározzon, másrészt meg valahogy még nem szeretném a szemébe mondani, hogy vége, lezárult egy korszak az életünkben. Persze erről Gustav és Georg is tud, sőt Davidnak is szóltam, így nem érhet az a meglepetés, hogy valaki elkotyogja magát.

-      Bill, szerinted kapni fogok fájdalomcsillapítót? Fáj a bordám és így aludni sem fogok tudni. – szakított meg a gondolatmenetemben Tom

-    Szerintem igen, de majd megkérdezem az orvost. Ha fáj, akkor dőlj hátra és pihenj, majd én megcsinálom a többit. Neked nem kell erőlködni. – persze korántsem az a legjobb megoldás, hogy dőljön hátra, de dr. Schiller megmondta, hogy nem tömhetem gyógyszerekkel, csak akkor adhatok neki fájdalomcsillapítót, ha már elviselhetetlen lesz

-          Megpróbálom. De nem gond? – kérdezte felszisszenve a fájdalomtól miközben ledőlt

-      Dehogy, csak pihenj, majd én csinálom. Otthon pedig készítek neked valami finomat, ha anya még nem csinált, aztán alszol egy kicsit- mosolyogtam a bátyámra

Na, nem mondom, hogy nem töltött el aggódással, hogy fáj neki, de az sem megoldás, hogy gyógyszerrel tömöm, éppen azért inkább próbáltam alternatív megoldást találni a problémára.

 Miközben pakoltam, bejött dr. Schiller, hogy átadja a papírokat és még egyszer figyelmeztessen a dolgokra. Megint elmondta, mit nem szabad Tomnak és azt is, hogy mennyit kell pihennie, majd el is ment, mert hívták egy súlyos esethez.

-       Na, akkor, induljunk haza! Már több, mint egy éve nem voltam otthon. – mondta mosolyogva Tom, de azért láttam az arcán, hogy csak kínjában nevet

-         Induljunk! De azt meg kell ígérned, hogy bármi baj van, azonnal szólsz, nem próbálod megoldani magadtól. Azt te is hallottad, hogy sem a lelki, sem a fizikai dolgokkal nem kell egyedül megbirkóznod. És ebben meg kell erősítenem dr. Schiller, mert itt vagyok, nekem bármikor szólhatsz, akár hajnali kettőkor is átjöhetsz hozzám, ha egy kis beszélgetésre vágysz. – erősítettem meg Tomban azt az érzetet, hogy mellette vagyok és bármiben segítek neki

-          Rendben, mindenképpen szólni fogok. – mosolygott vissza

Ezután már nem beszéltünk, inkább ténylegesen elindultunk hazafelé, mert már én is otthon lettem volna, a sok kórházi nap után, de legfőképpen Tomot akartam egy olyan helyen tudni, ahol szeret lenni és nem érzi magát idegennek.

Lassan vezettem az úton, egyrészt, hogy a bátyám fel tudjon készülni az érkezésre, másrészt, mert már napok óta nem aludtam rendesen és nem szeretnék balesetet okozni és visszakerülni a kórházba.

-          Huh, hát hazaértem. Otthon, édes otthon! – mondta Tom, amikor leparkoltam a kocsival a garázs előtt

-          Igen, ennyi idő után végre itthon vagy!

Amikor bementünk a házba Tom először csak óvatosan nézett körbe; szerintem nem hitte el, hogy újra itthon van és azt sem, hogy túlélte ezeket a megpróbáltatásokat. Anyu persze kitett magáért és készített nekünk ebédet, sőt a srácok is itt voltak, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna, ahogy kértem őket. Tudom, hogy nem szép dolog, de megbeszéltem velük, hogy nem mondjuk el Tomnak az igazságot, amíg teljesen jól nem lesz, és annak érdekében, hogy ne tudjon meg semmit, a postámat is átirányítottam anyuékhoz. Ők azok, akikben feltétel nélkül megbízom, ezért nekik a pénzügyeim sem tabuk. Tulajdonképpen ők az egyetlenek Tomon kívül, akik tudnak rólam mindent. Az életem minden egyes pontja nyitott könyv előttük, ezért természetes volt, hogy ezt rájuk bízom.

Persze nem sokáig voltak nálunk a vendégeink, mert Tomnak pihennie kellett és még körbe is szeretett volna nézni.

-     Bill, szeretnék lefürödni, feljössz addig, hogy ne legyen baj? – kérdezte a bátyám, amikor mindenki elment

-          Persze, megcsinálom a vizet is. – mosolyogtam rá kedvesen

Miután megfürdött és rendbe tette magát, elment pihenni egy kicsit, én pedig felhívtam Natalie-t, hogy holnap csinálja meg Tom haját, mert nagyon nem jó így.  Tudom, hogy az elmúlt egy évben nem az volt a fő gondja, hogy levágja a haját, de most már hál istennek visszakerült a civilizációba, ezért nem maradhat így. Mondjuk a kórházban százalékos ellátást kapott és egy szavunk nem lehet, de a szakállát és ezeket nem vágták le neki, mert nem tudták, hogy milyen volt előtte, én pedig nem akartam leborotválni neki. Majd Natalie megcsinálja neki; mondjuk hozzá tartozik az igazságokhoz, hogy nem mertem megcsinálni, mert nem igazán tudtam, hogy mit okozok vele. Az orvos azt mondta, hogy a lehető legkevesebb változás érje, ezért hagytam neki.

De most, hogy végre hazakerült, újra az a Tom lesz, aki a baleset előtt volt. Legalább is remélem.  

Alone

Sziasztok! Tudom, hogy már nagyon rég volt rész, de mint többször írtam, sok minden közbejött és nem akartam a történet rovására vinni a dolgokat, így inkább nem írtam a történethez kapcsolódóan. De ahogy írtam az utolsó kommentben a részhez kaptok egy kis meglepetést is. Úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az időt és befejezem a történetet, hiszen már épp elég ideje húzom- halasztom a dolgokat. Úgyhogy a meglepetés az az, hogy felrakom az összes még tervezett részt, a mai napon. Így az Alone-t letudom zárni és belekezdeni egy újabb történetbe.
Viszont még mielőtt elkezdenétek olvasni, ne feledkezzünk meg arról, hogy nemrég volt a kedvenc dobosunk 29. születésnapja. Így utólag is Boldog Szülinapot Gustav!

27. Újra

Az orvos elmondta, hogy mielőtt engem értesítettek, Tomot megműtötték a keze miatt, ami sajnos rosszul forrt össze, így újra el kellett törni, hogy később ne legyen problémája vele és azt is hozzátette, hogy Tom még nagyon gyenge ezért kímélnem kell.

-          Doktorúr, mit lehet tudni, mikor jöhet haza? – kérdeztem, amikor dr. Schiller kifelé igyekezett

-        Mivel most volt műtve és a további komplikációkat szeretnénk elkerülni ezért a héten még bent tartjuk minimum, viszont ha van fejsérülése is, akkor még tovább. – válaszolt az orvos, majd kiment, így mi ketten maradtunk Tommal

Ahogy végignéztem a bátyámon csak nehezen hittem el, hogy újra itt van és azt is, hogy a viszonylag megúszta. Ha belegondolok, hogy alig élték túl a balesetet, akkor azt hiszem, hogy nagy szerencséje volt Tomnak és nekem is, mert visszakaptam a bátyámat.

-          Bill, mi történt? – kérdezte rekedtes hangon Tom pár perccel az orvos távozása után

-          Mire emlékszel? – nem akartam megterhelni, nehogy baj legyen belőle

-         Arra, hogy lezuhant a gépem és valahol az erődben húztam meg magam egy ideig. Aztán semmi, se kép, se hang.

-      Nem tudom, hogy meddig lehettél eszméletlen, de végre rád találtak és repülővel érkeztél, amin egy külön orvos csapat figyelt rád. A kezedet meg kell műteni, mert rosszul forrt össze és ki is vagy száradva, de ezen kívül szinte semmi bajod nincs. Ja, és pár bordád tört el. Viszont hallottad dr. Schillert, jövő héten kijöhetsz.

-   Többiekkel mi lett? Mármint a bandával és a srácokkal? – kérdezte Tom még mindig egy kis bágyadtsággal a hangjában

-     Miután eltűnttél nem folytattuk. Megegyeztünk abban, hogy ennyi volt és, hogy mindenki kezd valamit az életével.  De majd erről később beszéljünk szerintem, amikor már teljesen felépültél. Nem akarlak leterhelni. Pihenj egy kicsit.

Persze még beszélgettünk egy rövid ideig, de nem akartam, hogy Tom elfáradjon miattam, ezért inkább csak a hétköznapi témákról beszélgettünk. Én nem kérdeztem a dzsungelben töltött időről, ő nem mesélt, én pedig az itthon történtekről nem beszéltem, mert úgy éreztem, hogy ezek a dolgok sokként érhetik, hiszen idestova egy évig nem volt köztünk. Azóta sok minden megváltozott, köztük mi is. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem beszélünk ezekről az időkről, csak szeretném megvárni, hogy Tom teljesen felépüljön és lelkileg is helyrebillenjen, ahogy én is. Nekem is nagy megrázkódtatás volt újra látnom őt, de talán ez most neki a nagyobb trauma, hiszen amikor legutoljára tudott magáról, akkor valahol egy erdőben volt, most pedig egy németországi kórházban fekszik. 

A csacsogásunknak dr. Schiller vetett véget, aki vizsgálatokra akarta vinni a bátyámat, ahova én is mentem velük. Muszáj volt megnézni, hogy nincs-e fejsérülése, nem károsodott-e az agya vagy bármilyen más szerve. A doktorúr azt mondta, hogy könnyen lehet, hogy van rejtett sérülése, amit az adrelain miatt nem érez most Tom.  Merthogy az, hogy engem újra lát egy hatalmas adrelain adagot szabadított fel a testében, hiszen már régen látott.

-      Először elvisszük egy koponya CT-re, majd röntgenre és ultrahangra. Amikor behozták akkor a kezével és a bordáival voltunk elfoglalva, mert a kartörése elég súlyos volt, a cél pedig az volt, hogy megmentsük a végtagját, hogy újra használható legyen.  – sorolta a dolgokat az orvos, miközben haladtunk a vizsgáló felé

-      Doktor úr, ön szerint újra olyan lesz a kezem, mint volt? A baleset előtt gitároztam és jobb lenne, ha inkább most tudnám meg, hogy soha többé nem fogok tudni, mint akkor, amikor már teljesen összeszedtem magam lelkileg. – kérdezte Tom, pedig jól tudta, hogy nem folytattuk a bandát, habár az még nem mondtam el neki, hogy valószínűleg nem is fogjuk

-         Nézze Tom, elég komoly volt a sérülése, ráadásul újra el kellett törni, mert rosszul forrt össze, így nem tudok semmi biztosat mondani. Az biztos, hogy gyógytornára lesz szüksége, mert most minimum hat hétig lesz gipszben, ráadásul nem láttuk, hogy hogyan funkcionált a műtét előtt.

-       Értem, tehát valószínű soha nem lesz olyan, mint volt. – láttam Tom szemében, hogy ez fáj neki, de én örültem annak, hogy ennyivel megúszta

A beszélgetés közben beértünk a vizsgálóba, ahol nekem az orvossal kellett maradnom, amíg Tomot betolták a másik terembe, ahol én láthattam, mivel üvegfal volt csak köztünk. Itt megnézték a fejsérülését, ami hál Istennek nem volt, és az orvoson is azt láttam, hogy megkönnyebbült. Ezután még volt két további vizsgálat, ahol szintén nem találtak semmi rendellenséget, és ha ez így is marad, akkor hamarosan kiengedik.

-          Herr Kaulitz, egy pillanatra! – hívott ki az orvos Tom kórterméből

-          Igen dr. Schiller?

-          Nézze, tudom, hogy most nagyon örülnek mindketten és higgye el, én volnék a legboldogabb, ha a bátyának semmi baja nem volna. Félre ne értsen, nincs szervi rendellenessége, csak nem biztos, hogy lelkileg is ilyen stabil, mint fizikailag. Arra kérem önt, hogy csak finoman adagolja az otthon történteket. Rendben, hogy tud arról, hogy a zenekart nem folytatták az eltűnése után, de kérem, a többi dolgot csak finom adagolja, mert lehet, hogy nem tenne jót az egészségének. Úgy értem, hogy hiába látjuk teljesen stabilnak, hiába nem találtunk agyi elváltozást könnyen megeshet, hogy egy erősebb sokk hatásra kómába esik, mivel ez most neki egy erős megrázkódtatás volt.

-    Értem, akkor talán jobb lenne, ha csak arra válaszolnék, amit kérdez? Mármint magamtól ne meséljek neki?

-     Igen, pontosan ez kérném öntől. Csak azt mondja el, ami nem lehet Tom számára nagy sokk és természetesen azt, amit ő kérdez, de azt is csak finoman. Esetleg majd miután kiengedtük és úgy látja, hogy lelkileg is stabil. Esetleg most beszélhetne egy pszichológussal, akinek meg tudna nyílni teljesen.

-      Nem, nem szereti a pszichológusokat, úgy érezné, hogy bolondnak tartjuk. Velem mindent meg tud beszélni és meg is szokott. De ha mégsem akkor nyilván szólni fogok önnek, és igénybe vesszük a pszichológust. De egyelőre még nem szeretném.

-          Rendben, ön tudja.

Ezután már nem beszéltünk, mert el kellett mennie egy másik betegéhez én pedig nem akartam egyedül hagyni Tomot.

Mire visszaértem a szobába a bátyám már annyira mélyen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni, ezért csak leültem mellé és néztem őt. Figyeltem, hogy milyen békésen alszik annak ellenére, hogy mi történt vele és örültem, hogy visszakaptam azt az embert, aki számomra a legfontosabb.