Sziasztok! Ahogy megígértem itt van az Alone folytatása, ami igaz, hogy sokára, de megérkezett.
Tudom, hogy nagyon régen nem volt érdemleges bejegyzés a blogon, de sajnos ez most egy olyan szakasz volt át kellett gondolnom a dolgokat, összekapkodott munkát pedig - ahogy már nagyon sokszor mondtam- nem szeretnék elétek tenni.
Most viszont itt van a 24.rész ,amihez jó olvasást kívánok! :)
24.: Just one day before
A kapkodás és az idegbaj
napjaként jellemezném a mai napot. Kapkodtunk, hogy minden a helyén legyen a
megnyitóra és az idegbaj kerülgetett minket, mert semmi nem úgy jött össze,
ahogy kellett volna. De kezdjük az elején.
Már hajnali hatkor felkeltetem,
hogy biztosan el ne késsek a bemutatóról, ami Berlinben lesz, hiszen ez a BTK
egyik legfontosabb napja és megjelenése. Itt most egy perces késés sem
megengedett. Szóval, miután elvégeztem a reggeli teendőimmel, amik most feltűnően
lassan mentek elindultam Andyhez, hogy együtt elinduljunk a helyszínre. De
természetesen már itt akadályba ütköztem. Andy nem volt otthon.
- A szomszédsrác nincs itt, úgy egy fél órája ment
el. Átadjak neki valamit? – kérdezte Andy szomszédja, aki valószínűleg az
ablakából leskelődött, mert máskülönben hogyan vett volna észre (?)
- Nem köszönöm, akkor felhívom! – mondtam
mosolyogva, miközben előhalásztam a telefonomat
Kiderült, hogy Andy csak a közeli
pékségbe ment, mert nem volt biztos benne, hogy én enni fogok valamit és nem
akart a Nagy Napon a kórházba pátyolgatni. Persze, ha már így alakul, akkor
leültem a lépcsőre és megvártam, hogy visszaérkezzen, hogy aztán végre
elindulhassunk Berlinbe.
-
Jó reggelt, Bill! – köszönt Andy, miközben
kiszállt a hatalmas BMW-jéből
-
Neked is! Indulhatunk? – mosolyogtam valami
érthetetlen módon
-
De jó kedve van valakinek. Minek köszönhető ez a
hangulatváltozás?
- Fogalmam sincs. Egyszerűen ma jól érzem magam és
izgatott vagyok. Remélem minden jól fog menni!
- Semmi gáz nem lesz; a modellek tudják a
dolgukat, a tervezők jelen vannak és útbaigazítást adnak majd. Csak légy
nyugodt és koncentrálj.
Andy szavai valamelyest
megnyugtattak, ugyanakkor felcsigáztak. Egyszerűen nem tudom, hogy mi van ma
velem. Úgy értem teljesen jól érzem magam, mintha minden a régi lenne. De
amikor erről beszámoltam Andynek azt mondta, hogy csak az izgatottság teszi ezt
velem; és lehet, hogy igaza van. Tom nélkül soha nem leszek már teljes ember,
hiába álltatom magam.
Miután elindultunk és
felhajítottunk az autópályára a sor nagyon lassan haladt, mert valami baleset
volt előttünk és fél pályán lehetett csak közlekedni. Amikor már fél perce
szitkozódtam megcsörrent a telefonom, aminek megint nem örültem, mert csak bajt
jelenthet.
- Bill, tudom, hogy nagyon rosszkor hívlak, de
valami nem stimmel a ruhákkal. Három tervező nem azt kapta, amit iderendelt.
Mit csináljak? – kérdezte Susanne, Andy asszisztense, aki egyben az enyém is
- Sus, fogalmam sincs, hogy mi legyen. Mennyire
gáz a helyzet? – ha nem a legjobb haverom autója lett volna, szerintem a
műszerfalat ripityára töröm, annyira ideges voltam
- Azt mondják, hogy nem ezeket kérték ide és nem
is ezeket próbáltatták fel a modellekkel.
- Jó, mentsétek a menthetőt. Mi már nem fordulunk
vissza, mert az autópályán vagyunk, ahol valami balest volt és ez miatt lassan
haladunk. Örülök, ha időre beérünk!
Ezután, persze mondanom se
kellett Andy látta rajtam, hogy sík ideg vagyok. Percekig csak káromkodtam és
csapkodtam.
- Bill, ha nem akarod, hogy most azonnal áthajtsak
a leállósávba és ott felpofozzalak, akkor hagyd abba! Nem tudom mi ütött beléd
mostanában, de elég bizarr ez a sok hangulatváltozás, amit mostanában produkálsz.
Elhiszem, hogy kib….tul hiányzik Tom és azt is, hogy ez a bemutató kib…tul
fontos lesz, de elég volt!
-
Bocs, ha ideges vagyok, amikor a jövőm forog
kockán!
Egy darabig még vitatkoztunk, de
hamar helyreállt a béke, mert indulhattunk normál sebességben tovább, így
Andynek most az útra kellett koncentrálnia.
Amikor beértünk az épületbe
egyből hátramentem az én részlegembe még csak körül sem néztem az eredeti
terveimmel ellentétben. A mi termünk a 24-es volt és már javában folyt a
készülődés. Sokan a sminkben ültek, sokan a fodrásznál és persze sokan
bajlódtak a ruhákkal is.
-
Na, mennyire nagy a gáz? – kérdeztem a
tervezőktől előttük toporogva
-
Megoldottuk nagyját, de volt, amit kicsit újra
kellett szabni. Nézd meg őket!
Persze, ahogy reméltem
kifogástalanul sikerültek. A bemutató
pedig perceken belül kezdődik, ahol végre megmutathatom a világnak, hogy milyen
tervező vagyok és mi is az a BTK.
