Alone

Sziasztok! Meghoztam a történet folytatását, ami nagyon depresszívre sikeredett. Jó olvasást hozzá! :)

19.: Never let you down

Reggel, amikor felkeltem éreztem, hogy valami nincs rendben. Fáradt és kimerült voltam, ráadásul a hangulatom se volt jobb. A tegnapi nap után a csúcson kellene lennem, legalább is, ami a hangulatomat illeti, de ehelyett inkább a padlón voltam. Ennyire nyomorultul nem mostanában éreztem magam.

Miután felöltöztem átmentem Andyhez, aki még javában aludt, így inkább nem keltettem fel. Nem akartam sokkolni azzal, hogy ilyen állapotban vagyok. A dilidoki azt mondta, hogy ilyenkor próbáljam nyugtatni magam, gondoljak vidám dolgokra; de az, az igazság, hogy attól csak még rosszabbul leszek. A vidám dolgokról csak Tom jut eszembe, ami miatt még jobban a padlóra kerülök, hiszen hatalmas az esélye annak, hogy soha többé nem élem át ezeket a pillanatokat. A srácokkal is volt nagyon sok ilyen momentum, de azoknál is mindig ott volt a bátyám. Mindent együtt csináltunk, alig van olyan emlékem, amihez nem kapcsolódik valahogy Tom. Még a hangszálműtétemről is ő jut eszembe, hiszen akkor is mellettem volt. igaz, megszívatott, rendesen, de ott volt.

Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, és egyedül töltöm az egész napot a munkába temetkezve, mert az segíteni szokott valamelyest. Ha tervezek vagy írok, akkor kikapcsol az agyam és nem figyelek olyan erőteljesen a mellkasomban lévő fájdalomra. Lehet, hogy furán hangzik, de fizikai fájdalmat érzek. Persze, tudom, hogy nincs semmi bajom fizikailag, mert egészséges vagyok, de akkor is. Az, az űr nagyon fáj.

Mielőtt elindultam hagytam egy levelet Andynek, hogy ne ijedjen meg szegény, ha nem talál az ágyamban. Még a végén azt hinné, hogy elraboltak.

„ Andy,

Tudom, hogy nem szép dolog egy ilyen nap után lelépni csak így, szó nélkül, de nekem így jó. Voltam bent nálad, de nem akartalak felkelteni, ezért inkább írtam neked. Nem érzem magam a toppon, sőt inkább valahol lent a gödörbe, ezért jobbnak láttam hazamenni még mielőtt teljesen visszaesek – de az is lehet, hogy már megtörtént. Ne aggódj miattam, a munkába temetkezem, nem csinálok magammal semmit.

 Fizikailag jól vagyok, de lelkileg nem, és nem akarlak vele terhelni, így is sokat segítettél nekem, főleg a tegnapival. Már az idejét sem tudom, hogy mikor szórakoztam ennyit. Köszönöm!

Bill”

Ezután még hívtam egy taxit, ami nagyon hamar megérkezett, úgy látszik legalább ez gyorsult ebben a világban.  Nagyon régen taxiztam már, így ez meglepő voltszámomra.

Mikor hazaértem a nagy üresség és a magány fogadott, mint ahogy megszoktam. Viszont nem voltam sokáig egyedül, mert Andy hívott.

-      Bill, jól vagy? Mit csinálsz? Miért nem keltettél fel? – halottam a hangján, hogy aggódik értem

-    Jól vagyok, semmi bajom, ahogy írtam is. Itthon vagyok a házban és pont most kapcsolom be a laptopomat. Talán ha dolgozok, az eltereli a gondolataimat. Ne aggódj miattam, jól vagyok!

-          De akkor is! Ilyet ne csinálj többet!

-          Rendben!

Ezután letettük a telefont, mert mindegyikünk ment a maga dolgára. Mondjuk én igazából csak bámultam a laptop kijelzőjét, amin ketten voltunk még a baleset előtt néhány nappal készült képen. Azon még az én mosolyom is őszinte volt.

Ültem még pár órát a gépem előtt, amikor valaki csengetett, aztán be is jött. Akkor már sejtettem, hogy Andy az; ő szokott így bejönni, legalább is akkor, amikor nem feledkezik el a csengőről.

-          Hál Istennek még élsz! – na, ez egy kicsit megnevettetett

-          Mondtam, hogy jófiú leszek!

-     Szerinted hiszek én neked, amikor tiszta depi vagy? – szerintem ez költői kérdés volt, szóval nem válaszoltam – Na, látod!

Egész nap elbeszélgettünk egymással, pontosabban inkább ő beszélt én pedig merengtem a semmibe. Persze figyeltem Andyre is,mert meghallottam minden második-, na, jó minden ötödik szavát. Egy biztos, az igaz, hogy egy igaz barát a legnehezebb időkben sem hagy magunkra.

A nap végén, amikor Andy méltóztatott végre magamra hagyni, elővettem az eldugott whiskymet és megívtam egy- egy körre az új vendégemet, - aki mostanában mindennap nálam jár-, a magányt. 

Alone

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon régen volt rész és azt is, hogy nem írtam semmit a folytatással kapcsolatban. Nem szeretnék magyarázkodni, mert abból megint csak egy hosszúra sikerült monológ lenne, de tényleg bocsánat mindenkitől, aki rendszeresen látogatta a blogot az elmúlt öt hétben. Egyszerűen annyira el voltam havazva, hogy semmire nem jutott időm, örültem, ha kicsit le tudtam ülni a gép elé és megnézni a Facebook-ot vagy az üzeneteimet. 

Ezeken felül megígérem, hogy mostantól megpróbálom magam összeszedni és rendszeresen hozni a részeket,  amikből még jócskán akad. Nem mondom biztosra a heti egy részt, de megpróbálom behozni a dolgokat. 

A "rövid" kis monológom után szeretnék mindenkinek jó olvasást kívánni! :)

  18.: Kicsit jobb

Reggel, amikor felébredtem azonnal átmentem a vendégszobába Andyért, aki még az igazak álmát aludta.

-          Andyyyy! - ha eddig nem kapott szívrohamot, akkor most igen

-          Jesszusúristen! Mi van? – ez a fej megért volna egy Oscar-díjat

-          Jókedvem! – mosolyogtam rá, mire felült az ágyban

Amióta eljárok dilidokihoz, sokkal jobban érzem magam és kezdek túl lenni a holtponton is. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan napok, amikor legszívesebben –virágnyelven fogalmazva- Narniába mennék, de már sokkal jobb. Tudom, hogy ez nem csak a doktornő érdeme, hanem a családomé, Andyé és az enyém is. Amióta beszéltem a doktornővel, mindig van nálam valaki.  Soha nem vagyok egyedül.

Miután a frászt hoztam Andy-re kimentem a szobából, hogy nyugodtan felöltözhessen, meg hát azért nekem se ártott felvennem valamit, amiben például nem nézek ki hülyén vagy furán. Bár az utóbbi kicsit nehezebben jön össze mindig, hiszen amúgy se vagyok egy szürke-egér jellegű ember.

-          Mit szeretnél csinálni ma? – kérdeztem Andreastól reggeli közben

-          Dolgozunk kell nem?

-          Én vagyok a főnök, szal’ nem! – nevettem jókedvűen

-       Akkor menjünk valahova, mondjuk egy aquaparkba! Tudok is egyet, ami a közelben van.

-        Bepakolok, átugrunk hozzád a cuccaidért és mehetünk is! Szükségem van egy kis vidámságra!

A beszélgetés után felmentem a szobámba, amíg Andy mosogatott én összepakoltam a dolgaimat.  Bár nem kellett sok cucc, még így is egy nagyobb sporttáskányi jött össze, amit nem is értek, hogy hogyan csináltam. Mondjuk, ha azt nézem, hogy a srácok bepakoltak három-négy bőröndbe egy turnéra én addig öt-hat bőröndöt vittem magammal. Most is csak a legfontosabb dolgaimat tettem el, mint például a hajvasaló, mégis egy hatalmas tatyó lett belőle.

-          Bill, te elköltözöl? – jött fel Andy a szobámba

-          Nem, miért?

-          Mert kb. annyi cucc van nálad. Hidd el, felére nincs szükség, csak feleslege súly. Pakold vissza!

Utálom, amikor neki van igaza, vagy bárki másnak, aki nem én vagyok. Kelletlenül ugyan, de visszapakoltam a táskám tartalmát a polcokra, így sokkal könnyebb lett. Pompás!

-          Indulhatunk? – türelmetlenkedett Andy az ajtómban

-          Aha!

Először az Andreas-rezidenciára mentünk, ahol drága, jó barátom bepakolta a holmiját, na meg megivott egy bödön kávét.

-          Tudod, nálam is ihattál volna! – mondtam mosolyogva

-         Az amennyiség hozzád nem lesz elég, ezért inkább most felpörgetem magam.

-          Felőlem, csak nehogy a mentő vigyen el koffeinmérgezés miatt!

-          Nem fog, hidd el!

Miután sikeresen lesokkolta a szervezetét a fekete folyadékkal elindultunk egy kisebb aquaparkba, ahova Andy vezetett, mert ő tudta, hogy merre van. 

Amikor odaértünk volt előttünk egy kisebb sor, amit én már alig bírtam kivárni, mert mehetnékem volt. Persze nem arról van szó, hogy még soha nem álltam sorba semmiért, de elszoktam tőle, csak a reptereken kellett szinte megbirkózni ezzel, na de nem egy aquapark előtt.

-          Gyere, öltözzünk át! – ehh, kell nekem elgondolkodni egy folytában

-          Oké, aztán abba nagy medencébe csobbanunk!

-          Jó ötlet!

Hamar átöltöztünk egy szál fürdőgatyára, hogy aztán egy törülközővel a kezünkbe mehessünk a hatalmas medencéhez, ahol egy csomó bikinis csajszi üldögélt. Amúgy az egész mai nap erről szólt; nem csináltunk semmi értelmeset, csak ettünk, ittunk, fürödtünk. Na, nem mintha hiányzott volna a munka vagy a hétköznapi élet, csak hát elszoktam az ilyen napoktól. Anno Tommal sokat jártunk nyaralni, szórakozni és bulizni, de ahogy Ő eltűnt az életemből, úgy a vidámság és a felszabadultság is eltűnt.

-          Bill, gyere a csúszdához! – kiabált Andy a medencéből – Nehogy elkapjon itt nekem a depi!

-          Nem fog, csak elgondolkodtam; de már megyek is!

Egész nap annyit nevettem és hülyéskedtem, mint amennyire mostanában nem volt példa. Imádom Andy-t és azt, hogy bármilyen helyzetben mellettem áll és mindig kihozza belőlem a maximumot.

Este indultunk csak haza az aquaparkból, amikor már annyira kimerültünk, hogy egyikünknek sem volt kedve hazavezetni. Mondjuk, kinek lenne egy ilyen nap után?

Mivel fáradtak voltunk úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy kis szobát kettőnknek és ott alszunk, és majd reggel hazamegyünk.  Persze az alvást nem kellett kérni kétszer egyikünktől sem.