Alone

Sziasztok! Meghoztam a történet folytatását, amihez jó olvasást kívánok!

17.: Dilidoki II.

Pár percig csak magamról beszéltem a dokinak, meg persze Tomról, amit türelmesen végig is hallgatott, csak utána kérdezgetett.

-          Szóval, azt a lelki – kapcsot, hogy kell érteni? Miből érzi, hogy a testvére él?

-          Ne tudom ezt elmagyarázni önnek, olyan mintha Tom lenne a másik felem és érzem, hogy valahol él. Nem tudom, merre van, csak azt érzem, hogy nem szabad feladnom, harcolnom kell tovább.

-          Maga szerint még van esélye?

-  Igen, simán! Tom a jég hátán is megél, ha nagyon muszáj. Sokkal talpraesettebb nálam, én valószínű egy közeli erdőben eltévednék, még akkor is, ha turista-vonalon haladok.

-          Érem, milyen időközönként zuhan a mélyére?

-     Nem tudom, változó. Valamikor napokig jól vagyok, aztán megint jön valami.

-          Eddig mi tartotta vissza az öngyilkosságtól?

-     Egyrészt a hit, hogy Tom él, másrészt a családom és a barátaim. Minden áldott nap eljöttek és próbáltak velem beszélgetni, sőt még most se hagynak magamra, csak ha én kérem, bár még akkor is hívogatnak telefonon. Féltenek, nagyon az a helyzet.

Még feltett pár kérdést, de igazából már csak arról, szóltak, hogy mennyit gondolok az öngyilkosságra és miért. Végül is nem volt olyan szörnyű, mint hittem, nem hipnotizált és nem is kötöttem ki Narniába, ahogy Andy mondta. Mondjuk azt megnéztem volna.

-          Figyeljen, nem írok fel magának semmit, azon kívül, hogy legyen sokat a barátaival és közösségbe. Próbáljon ne egyedül lenni, mert úgy vettem észre, hogy akkoralakul ki magában újra és újra a depresszió.  Ha valami gond van, akkor előbb is jöhet, de a következő beszélgetésre, holnapután szeretnék sort keríteni!  Szeretném ez mellett, ha minden másnap tudnánk egy órát szánni egymásra.

-          Rendben doktornő!

Ezután már eljöttem tőle, és –fura módon-, úgy éreztem, hogy jobban vagyok egy kicsit. Már nem járt az agyam annyira Tomon, jól esett kiadni magamból ezeket a dolgokat. Persze tudom, hogy egy alkalomtól nem várhatok csodát, de szerintem ez így be fog válni. Hazafelé menet eszembe jutott, hogy felhívom Andy-t, de mire eszembe jutott, már késő volt, mert hazaértem, Andy pedig ott ült a lépcsőn, a ház előtt.

-          Na, milyen volt? Emlékszel még rám?  - viccelődött a legjobb barátom

-    Felszabadultabbnak érzem magam. Köszönöm, hogy rávilágítottál erre és segítettél keresni egy szakembert! – mondtam miközben beengedtem a házba

-     Nem tesz semmit! Nem akarlak a padlón látni, ezért próbálok segíteni. – mosolygott, miközben kiszolgálta magát narancslével

-          Amúgy mióta ültél itt? Miért nem jöttél be a pótkulccsal? – pillantottam rá

-    Nem akartalak megijeszteni, egyrészt, másrészt pedig elfelejtettem, hogy merre van a kulcs.

-          LOL! - nevettem jókedvűen

Andyben nagyon megbízom, ezért is mutattuk meg neki a pótkulcs helyét még anno Tommal. Bármikor be tud jönni hozzánk, csak egy kis sétájába kerül, mert hát azt a fránya kis fémdarabot jól eldugtuk.

Ezután leültünk és elmeséltem neki ,hogy mi volt a dilidokinál ,aki valójában egy kedves nő, nem egy boszorkány ,ahogy eddig képzeltem őket. Amúgy van fiú boszorkány? Csak hát, mert na. 

Igen, ez amolyan Bill mondat.  Sokszor mondok olyanokat, amiket más nem nagyon ért meg, csak én, meg persze Tom, pedig nem is japánul beszélek ilyenkor.

Nagyon sokáig volt nálam Andy, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy nálam alszik-, na meg hozzá tartozik, hogy ittunk is és jó barátként, nem engedhetem vezetni. 

Bár nem tudom, hogy mit hoz a holnap, remélem Andy még nagyon sokáig mellettem maradt, mint barát, mert ő legalább g kicsit tudja velem feledtetni a fájdalmat, amit nap, mint nap érzek a mellkasomban, mintha egy nehéz szikla lenne, ami nem hagy lélegezni. Talán egyszer megszabadulok tőle.  

Alone

Sziasztok! Meghoztam az Alone folytatását, ami egy kicsit letargikusra sikeredett. Jó olvasást hozzá! :)

16.: Dilidoki

Miután elaludtam Andynél és nála töltöttem az éjszakát elindultam hazafelé, hogy valami frissességet vigyek magamba, mert hát Andy cuccait nem használhatom. Mondjuk, szép produkció lenne haza szambázni Andreas ruháiban, amik nagyok rám. Bár nem sokkal magasabb nálam, de az a pár centi is meglátszik a ruhatárjainkon.  Tom mindig azzal cukkolt, hogy hordjam a haverjaimét és rájövök arra, hogy a bátyám cuccai nem is nagyok annyira. A frászt nem!

Miközben a taxiban ültem megint Tomon járt az eszem, mint ahogy az elmúlt hónapokban egyfolytában. Tudom, hogy soha nem leszek képes elfelejteni őt, - nem is akarom, hisz az életemet adnám érte, ha kell – de akkor is. Sokan mondták, hogy próbáljak ki valami dilidokis terápiát, de nem hiszek bennük. Nem hiszem, hogy egy vadidegen ember, segíteni tud bármiben is, főleg nem azzal, hogy az agyamban turkál. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy félek attól, hogy valamit elront, és nem leszek képes felidézni Tomot soha többé.  Bár tudom, hogy nem hipnotizálna, de ki tudja, bármi megeshet ott.

Miután kifizettem a taxit bementem a lakásba, ahol várt a nagy semmi. Annyira üres és élettelen a ház, mióta Tom eltűnt, hogy az valami hihetetlen. Persze, próbálom rendben tartani, szépítgetni és szoktam venni kis díszeket, de a bátyám nélkül már akkor sem ugyanaz, mint volt.

Bent kerestem valami kaját és nekiálltam, de valahogy nem ízlett – aztán rájöttem, hogy miért nem. Már egy hete megromlott. Persze azonnal kidobtam és a többi hűtőben lévő kaját is, mert lejárt már mindegyik szavatossága; látszik, hogy nem szoktam megnézni az ilyen apró dolgokat. Mivel éhes voltam és semmi kajám nem volt, rendeltem magamnak pizzát, amit fura módon elég hamar kiszállítottak. Ezután elkezdtem gondolkodni egy csomó dolgon, ami miatt megfájdult a fejem.

-   Holnap lesz egy megbeszélésed reggel! Elfejtettem mondani; ne késs! – mondta Andy miután felvettem neki a telefont

-          Ajj, muszáj? Nincs kedvem semmihez, csak aludni!

-          Vissza ne zuhanj nekem a depressziódba! Bill nézd, nem akarok beleszólni a dolgaidba, de szerintem keress egy pszichológust. Ebből soha nem fogsz kikeveredni! – ha már Andy észreveszi, hogy baj van, akkor tényleg gáz lehet

-    De félek tőlük, mi van, ha kitörli az emlékimből Tomot? – ez kb. úgy hangzott, mintha egy ötéves mondta volna

-          Bill, könyörgöm, ne legyél már ilyen! Maximum kikötsz Narniában, de nem felejted el Tomot. – mondta nevetve

-          Akkor is félek!

Persze órákig veszekedhetünk volna, akkor se nagyon győzött volna meg.  Viszont a végén már én is beláttam, hogy ez nem mehet így tovább, segítségre van szükségem. Ezért miután letettük a telefont elkezdtem neten kutatni, hátha találok valakit, aki jól dolgozik.

Soha nem voltam még pszichológusnál, így nem nagyon tudtam, hogy minek kell megfelelnie egy szakembernek, de hál Istennek Andy megérezte, hogy gáz van, ezért átjött és együtt kutakodtunk.

-        Egyébként te is akarod, ezt vagy csak azért csinálod, mert sokan mondtuk? – kérdezte, mielőtt elment haza 

-   Nem tudom. Félek tőle, de hátha jobb lesz utána, hiszen az a dolga, hogy segítsen.

-          Az, viszont csak akkor tud, ha akarod a segítséget.

-          Hjajj…nehéz lesz, de ki kell próbálnom ezt is.

Miután Andy elment lezuhanyoztam, majd elindultam a megadott címre, ahova bejelentkeztem még a zuhanyzás előtt. Egy otthonos és barátságos váróterembe érkeztem, ahol mindenütt volt valami, amivel elfoglalhatja magát a kint várakozó ember. Igazából nem kellett sokat várnom, mert nem érkeztem sokkal előbb, mint kellett.

-       Jó napot kívánok, fogaljon helyet! – mosolygott kedvesen a nagyjából ötvenes évei elején járó nő    

-       Jó napot doktornő!  - köszöntem, miközben leültem egy fotelba

-        Először is, mi a problémája? Mi az oka annak, hogy hozzám fordult?

-    Hónapokkal ezelőtt eltűnt az ikertestvérem egy repülőgép balesetben és ezt egyszerűen azóta is képtelen vagyok feldolgozni. Van olyan napszak, amikor tök jókedvem van, és úgy tűnik, mintha már túl lennék a nehezén, aztán hirtelen visszazuhanok a legaljára.

-       Hogy érti, hogy a testvére eltűnt?

-       Úgy, hogy nem került elő, csak a cuccai.

-       Értem, akkor beszélgessünk egy kicsit magáról…. – na, kezdődik……