Alone

Sziasztok! Először s Boldog Újévet! Másodszor pedig sajnálom, hogy megint nem volt rész, de az egész szünetemet végig tanultam, sőt még most sem végeztem mindennel. Viszont végre itt van a 25.rész, ami talán az egyik mérföldkő Bill életében. 

Más: Ha minden igaz, akkor az Alone-val még januárban végezni fogok, így sor fog kerülni a hónap végén egy design cserére, illetve jön az újabb történet, amivel kapcsolatban még nem árulok el semmit, mert nem szeretnék spoilerezni. Ami még talán említésre méltó, hogy februártól elkezdem feltölteni az Átbulizott éjszaka következményei című történetet újraírva. Az indok pedig annyi lenne, hogy túl kezdő voltam, amikor belekezdtem és ez sajnos a stíluson és a nyelvezeten is meglátszik és ez így nekem nem tetszik. 

Most viszont itt a legújabb rész, amihez jó olvasást kívánok! :)  

25.: Egy álom valóra válik

-     Bill, a telefonodat elkérhetem, amíg felkonferálod a BTK-t? Hátha már most beindulnak a dolgok, sosem lehet tudni!- szólt közbe Susanne

-      Tessék, de ne kutass! – tettem hozzá nevetve, mert a helyzet ellenére visszatért a jókedvem

Nem tudom mi ütött ma belém, egyszerűen izgatott és boldog vagyok.  Izgulok, hogy mi fog történni ezen a bemutatón. Eddig is modellkedtem már, és arra volt példa, hogy én nyitottam meg egy bemutatót, de akkor még nem foglalkoztam a súlyával. Úgy voltam vele, hogy megcsinálom, mert meg kell, de ennél több soha nem volt bennem. Most, hogy saját bemutatómat konferálhatom fel, izgatott vagyok.

-   Bill, szerintem kezdj el öltözni, mert mindjárt kezdünk.  – rántott vissza valóságba az egyik tervezőm

Egyébként sokan azt gondolhatják, hogy a legjobb tervezőmmel megcsináltattam a ruhámat és nekem csak a beszéd megírása volt a dolgom. De nem. A ruhámat – mind a hármat – én terveztem és sajátkezűleg vittem el megcsináltatni. Nem akartam egyik emberemmel sem megcsináltatni, mert úgy éreztem, hogy nem lenne helyénvaló, hiszen egy saját céggel rendelkező divattervezőnek ki kell állni a saját – úgy értem nem mások által megálmodott – ruhával is. Én pedig pont ezt teszem.

A megnyitóra egy viszonylag bonyolult ruhát álmodtam meg, ami miatt konkrétan egy menyasszony előbb elkészül az öltözködéssel, mint én. Az alapszíne természetesen fekete, de annak is pár árnyalata viszont előfordult bene egy kis fehér is. Már éppen a díszgombokat gomboltam be, amikor jött Andy, hogy induljak a színpadra lassan, mert öt percem van.

-          Oké, mindjárt megyek.

-    Minden renden van? Olyan fura vagy ma…- kérdezte Andy, mert nem tudta hova tenni a viselkedésem

-       Igen, csak izgulok, de már mondtam. – mosolyogtam rá, bár inkább vicsorgásnak tűnhetett

-       Ha nem megy, akkor...

-        Andy, nincs semmi bajom, egyszerűn ideges vagyok, mert pár percen belül végre egy új út nyílik meg előttem, amit egyedül kell végig vinnem, Tom nélkül. Ennyi.

-          Oké, megértettem.

Már majdnem indultam volna, amikor Gustav és Georg megékezett az öltözőbe és sok sikert kívántak a megnyitóhoz. Azt mondták, hogy mindenképpen el akartak jönni és még akkor is az első sorba ültek volna, ha nem kapnak meghívót, ami által be sem jöhettek volna az épületbe.

Miután váltottam velük pár szót elindultam a színpad felé, ahol éppen engem konferáltak fel, hogy mutassam be a saját kollekcióm és cégem. Egyébként megnéztem a többi cég képviseletét is és hát nem nagyon tetszett az összkép. Nem értettem, hogy a mályvaszínhez miért használtak zöldet és barnát egyszerre és azt sem, hogy miért volt a pasikon szoknya. Nem írtam félre, tényleg szoknya volt rajtuk.

-         És most következzen egy olyan fiatalember, aki mindent feladva, szinte a nulláról kezdte újra az egész életét testvére elvesztése után…. – még hozzátett egy-két mondatot, de nem figyeltem, mert Andyre néztem, aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint én

Nem tudom, hogy ki mondta ezt nekik, de nem sajnáltatni akartam magam és nem esett jól, hogy úgy állítanak be, mint egy vesztest. Igaza volt abban, hogy új életet kezdtem, de ezért nem kell sajnálni; én döntöttem így. Ha akartam volna, akkor folytattuk volna a Tokio Hotelt Tom nélkül, de inkább újrakezdtem mindent. Viszont nem gondolkodhattam tovább, mert ki kellett mennem a színpadra, ahol újra több száz szempár szegeződött rám. Nekem pedig újra kellett írnom a szövegemet.

-     Ahogy Ronald említette mindent újra kellett kezdenem az életemben, de Tom elvesztése nem gátolt meg abban, hogy valóra váltsam az egyik legnagyobb álmom. Már egészen kiskorom óta tervezgettem ruhákat, de csak most éreztem elékezettnek az időt, hogy megmutassam a………

-      Bill, telefon…! – futott oda hozzám Susanne én pedig kb. rákvörös fejjel meredtem rá, hiszen nem ezt beszéltük meg, hanem, hogy ő majd intézi a megrendeléseket vagy az esetleges más dolgokat

-       Sus, éppen felkonferálom a…

-   Ez fontosabb, mint a bemutatód! – mondta Sus halkan, de az elnémult teremben szerintem mindenki hallotta

-       Elnézést kérek nem tudom, hogy mi…..

-    BILL, VEDD MÁR ÁT! – Sus olyan indulattal beszélt hozzám, ami miatt már én szégyelltem magam

Ezután sietve átadtam a mikrofont a színpadra futó Andynek, aki ugyanúgy nem érette a helyzetet, mint én. Viszont még le sem mentem a színpadról felemeltem a kis készüléket és beleszóltam.

-          Jó napot kívánok. Bill Kaulitzcal beszélek? – kérdezte egy mély férfihang a vonal másik végén

-          Igen, én vagyok.

-     A nevem Dr. Schiller és azért hívtam önt, mert feltehetőleg a repülőgép-balesetben eltűntnek nyilvánított testévért szállították be hozzánk egy órával ezelőtt…

-       Tessék? Ez most… Édes Istenem – egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy térdre rogyjak és zokogni kezdjek

Ez volt az elmúlt hónapokban minden álmom. Minden este csak abban reménykedtem, hogy amikor reggel felkelek, Tom a nappaliban fog vidáman fütyörészni és reggelit készíteni miközben én álmosan leülök mellé és csak figyelem. Abban reménykedtem, hogy ez az elmúlt pár hónap csak egy rossz álom és egyszer majd felébredek és minden olyan lesz, mint előtte. Talán tényleg ez történt; felébredtem a legszörnyűbb rémálmomból.