Family's secret

Sziasztok! Hosszú kihagyás után itt az 5. rész, ami nem túl jelentős, de hamarosan, annyira beindulnak az események, hogy párrész alatt le fog menni az egész történet, ugyan is nem terveztem hosszúra ezt a történetet, max 15-20 részesre.
De nem dumálok tovább, jó olvasást hozzá! :)

5.: Ne már!

Reggel a telefonomra ébredtem fel, ami egyet jelentett azzal, hogy hamarosan irány a suli.

Mikor leértem a konyhába Bill már ott volt, ezért most az egyszer talán nem fogunk elkésni; bár ki tudja az öcsémnél? Ha olyanja van nem hajlandó kijönni a fürdőből fél órán keresztül, van amikor öt perc alatt elkészül. Rosszabb, mint egy lány!

-          Bill, indulhatunk? – kérdeztem tőle, miközben benyitottam a szobájába

-          Aha, kész vagyok. Szia Pumba!

A suliig nem beszéltünk sokat, mert nyolc előtt még fáradtak vagyunk és nincs kedvünk hozzá.

-          Jó reggelt mindenkinek! – csukta be az ajtót az irodalom tanár

-          Jó reggelt!

-          Mindenki tegyen el mindet, csak egy lap és egy toll legyen nálatok! Röpdolgozatot írunk! – na, jól kezdődik a reggel

-          Tanárnő! Nem tudtuk, hogy írunk, senki nem készült! – kiabálta be Romeo

-          Nem érdekel!

Ma hét óránk volt, és szinte mindegyiken írtunk röpdolgozatot, amik tuti egyesek lesznek nekem. Mondjuk, Bill reakcióiból ítélve ő sem számít jobb jegyre.

Szünetben elmentem kajáért, mert a sietségben elfelejtettünk hozni magunkkal; még szerencse, hogy van büfénk. Mire a hosszú sor elejére kerültem, örültem, hogy nem csöngettek be, de azért igyekeztem, mert az angol tanár nem nézi jó szemmel a késést, sőt be is írja, ami nekünk nem jó.

Alapvetően utálok tanulni és utálom ezt a sulit is, de nem tehetek ellene semmi; ide kell járnom. Muszáj jó jegyeket szereznem, különben Bill is le fog engedni, amit nem engedhetek. Tudom, hogy hülyén hangzik, de az öcsém konkrétan, annyira felnéz rám, hogy bármit meg tesz, hogy rám hasonlítson belsőleg minél jobban. Külsőleg annyira különbözünk, hogy senki nem hiszi el nekünk, hogy ikrek vagyunk. Pedig igaz. Mondjuk nem is baj, hiszen így nem kevernek össze minket.  

Tesin megint megszívattak minket, mert futottunk, majd felülések, fekvők és még ilyen szépségek egész órán. Mire hazaérek, nem fogom érezni semmimet, mondjuk, ha nem látnám a kezeimet nem tudnám megmondani, hogy vannak-e még.

Hazafele sokat beszélgettem Billel, hogy mit akar majd csinálni suli után. Tudom, hogy modell vagy divattervező szeretne lenni, de nem tudja, hogyan vágjon bele. Igazából nagyon kreatív tud lenni, ha akar, sosem volt olyan srác az öcsém, aki beleolvadt a tömegbe. Neki mindig ki kellet tűnnie valamivel, és ez máig nem változott. Talán ezért van, hogy szinte mindennap belénk kötnek, Bill visszaszól és ebből lesz egy bunyó, amit rendszerint az igazgató szed szét.

-          Tom! Hová mész? – húzott vissza az öcsém

-          Mi? Jah……- nevettem kínomban, mivel annyira elmerültem a gondolatimban, hogy nem vettem észre, hogy hazaértünk

A lakásba érve azonnal a szobámba mentem, de amint becsuktam az ajtót hallottam, hogy Bill kiabál:

-          Mi az? – kérdeztem, de akkor már rájöttem

-          Pumba! – szegény a szoba közepére végezte el a dolgát

-          Takaríts fel Bill, mielőtt anyuék meglátják!

-          Segíts már! Ez undorító!

-          A kutya része kedves öcsikém. – nevettem el magam, de rájöttem, hogy Bill nem szedi össze egyedül

Takarítás után nekiálltunk tanulni, ami hamar megvolt, mivel ma inkább dolgozatírós napot tartottak a tanárok.

Este elmeséltünk mindent anyuéknak, akik csak nevettek rajtunk, meg persze Pumbán, aki most is Bill ölében volt és esze ágában nem volt halkabban horkolni.