Alone

Sziasztok! Ahogy megígértem itt van az Alone folytatása, ami igaz, hogy sokára, de megérkezett. 

Tudom, hogy nagyon régen nem volt érdemleges bejegyzés a blogon, de sajnos ez most egy olyan szakasz volt át kellett gondolnom a dolgokat, összekapkodott munkát pedig - ahogy már nagyon sokszor mondtam- nem szeretnék elétek tenni. 

Most viszont itt van a 24.rész ,amihez jó olvasást kívánok! :)

24.: Just one day before

A kapkodás és az idegbaj napjaként jellemezném a mai napot. Kapkodtunk, hogy minden a helyén legyen a megnyitóra és az idegbaj kerülgetett minket, mert semmi nem úgy jött össze, ahogy kellett volna. De kezdjük az elején.

Már hajnali hatkor felkeltetem, hogy biztosan el ne késsek a bemutatóról, ami Berlinben lesz, hiszen ez a BTK egyik legfontosabb napja és megjelenése. Itt most egy perces késés sem megengedett. Szóval, miután elvégeztem a reggeli teendőimmel, amik most feltűnően lassan mentek elindultam Andyhez, hogy együtt elinduljunk a helyszínre. De természetesen már itt akadályba ütköztem. Andy nem volt otthon.

-      A szomszédsrác nincs itt, úgy egy fél órája ment el. Átadjak neki valamit? – kérdezte Andy szomszédja, aki valószínűleg az ablakából leskelődött, mert máskülönben hogyan vett volna észre (?)

- Nem köszönöm, akkor felhívom! – mondtam mosolyogva, miközben előhalásztam a telefonomat

Kiderült, hogy Andy csak a közeli pékségbe ment, mert nem volt biztos benne, hogy én enni fogok valamit és nem akart a Nagy Napon a kórházba pátyolgatni. Persze, ha már így alakul, akkor leültem a lépcsőre és megvártam, hogy visszaérkezzen, hogy aztán végre elindulhassunk Berlinbe.

-          Jó reggelt, Bill! – köszönt Andy, miközben kiszállt a hatalmas BMW-jéből

-          Neked is! Indulhatunk? – mosolyogtam valami érthetetlen módon

-          De jó kedve van valakinek. Minek köszönhető ez a hangulatváltozás?

-  Fogalmam sincs. Egyszerűen ma jól érzem magam és izgatott vagyok. Remélem minden jól fog menni!

-     Semmi gáz nem lesz; a modellek tudják a dolgukat, a tervezők jelen vannak és útbaigazítást adnak majd. Csak légy nyugodt és koncentrálj.

Andy szavai valamelyest megnyugtattak, ugyanakkor felcsigáztak. Egyszerűen nem tudom, hogy mi van ma velem. Úgy értem teljesen jól érzem magam, mintha minden a régi lenne. De amikor erről beszámoltam Andynek azt mondta, hogy csak az izgatottság teszi ezt velem; és lehet, hogy igaza van. Tom nélkül soha nem leszek már teljes ember, hiába álltatom magam.

Miután elindultunk és felhajítottunk az autópályára a sor nagyon lassan haladt, mert valami baleset volt előttünk és fél pályán lehetett csak közlekedni. Amikor már fél perce szitkozódtam megcsörrent a telefonom, aminek megint nem örültem, mert csak bajt jelenthet.

-      Bill, tudom, hogy nagyon rosszkor hívlak, de valami nem stimmel a ruhákkal. Három tervező nem azt kapta, amit iderendelt. Mit csináljak? – kérdezte Susanne, Andy asszisztense, aki egyben az enyém is

-    Sus, fogalmam sincs, hogy mi legyen. Mennyire gáz a helyzet? – ha nem a legjobb haverom autója lett volna, szerintem a műszerfalat ripityára töröm, annyira ideges voltam

-    Azt mondják, hogy nem ezeket kérték ide és nem is ezeket próbáltatták fel a modellekkel.

-     Jó, mentsétek a menthetőt. Mi már nem fordulunk vissza, mert az autópályán vagyunk, ahol valami balest volt és ez miatt lassan haladunk. Örülök, ha időre beérünk!

Ezután, persze mondanom se kellett Andy látta rajtam, hogy sík ideg vagyok. Percekig csak káromkodtam és csapkodtam.

-   Bill, ha nem akarod, hogy most azonnal áthajtsak a leállósávba és ott felpofozzalak, akkor hagyd abba! Nem tudom mi ütött beléd mostanában, de elég bizarr ez a sok hangulatváltozás, amit mostanában produkálsz. Elhiszem, hogy kib….tul hiányzik Tom és azt is, hogy ez a bemutató kib…tul fontos lesz, de elég volt!

-          Bocs, ha ideges vagyok, amikor a jövőm forog kockán!

Egy darabig még vitatkoztunk, de hamar helyreállt a béke, mert indulhattunk normál sebességben tovább, így Andynek most az útra kellett koncentrálnia.

Amikor beértünk az épületbe egyből hátramentem az én részlegembe még csak körül sem néztem az eredeti terveimmel ellentétben. A mi termünk a 24-es volt és már javában folyt a készülődés. Sokan a sminkben ültek, sokan a fodrásznál és persze sokan bajlódtak a ruhákkal is.

-          Na, mennyire nagy a gáz? – kérdeztem a tervezőktől előttük toporogva

-          Megoldottuk nagyját, de volt, amit kicsit újra kellett szabni. Nézd meg őket!

Persze, ahogy reméltem kifogástalanul sikerültek.  A bemutató pedig perceken belül kezdődik, ahol végre megmutathatom a világnak, hogy milyen tervező vagyok és mi is az a BTK.