Alone

Sziasztok! Nagyon hosszú idő után végre meghoztam a következő részt, ami egy nagyon nagy fordulópont a történetben. Jó olvasást hozzá! :)

26.: Together

Nem érdekelt sem a bemutató, sem a sok rám meredő szempár. Gustav és Georg, sőt Sus is engem nézett, miközben én a padlón térdeltem és zokogtam. Egyszerűen nem fogtam fel, ami történt. Alig pár perce még viszonylag boldogan, a bemutatóra készülök, amivel meg tudtam volna valósítani egy másik álmom; már kezdtem nem a fájdalomra gondolni, ami Tom hiánya miatt van és kezdtem elfogadni, hogy nincs mellettem.

-          Bill, mi van? Mi volt ez az egész? Miért sírsz? Mondjatok már valamit! – lépett be az öltözőbe Andy, aki ösztönösen lehajolt hozzám

-          Tom….   – suttogtam, azt hiszem leginkább magamnak

-          Tessék? – kérdezett vissza Gustav, bár szerintem tisztán hallotta, amit mondtam

-     Megtalálták…. – képtelen voltam összefüggően beszélni vagy akár egy értelmes mondatot összerakni

 A következő emlékem az, az, hogy Andy terepjárójában ülök és száguldunk a kórház felé, aminek a nevét nagy nehezen kinyögtem. Nem tudom mennyi idő alatt értünk be, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Az úton nem szólaltam meg, csak meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Majdnem egy év elteltével megtalálták a bátyámat, akit már hónapokkal ezelőtt halottnak nyilvánítottak.

-        Bill, tudom, hogy egyedül szeretnél bemenni hozzá, de ha akarod, akkor elkísérlek. Úgy értem nem vagyok biztos abban, hogy fel vagy készülve…

-        Mindenki lemondott róla. Mindenki azt mondta, hogy hülye vagyok, hogy még keresem és hiszek abban, hogy él. Tudod, hogy mennyire fájtak ezek a szavak nekem? Van róla fogalmad, hogy mit éreztem, amikor kimondták, hogy halottnak nyilvánítják?   

-          Nem tudom, hogy mit éreztél, de…

-          Nincs de!

A beszélgetés után még egy nagyon kis ideig mentünk, aztán végre odaértünk a kórházhoz.

-          Állj meg, kiszállok!

-          Bill az út közepén vagyunk!

-          Az sem hatna meg, ha az Északi-sarkon lennénk! Engedj ki! – az utolsó szavakat szinte üvöltöttem

Persze azonnal eleget tett a kérésemnek és én kiszállhattam a kocsiból. Egyrészt már nem tudtam elviselni azt a hihetetlen nyomást, amit éreztem, másrészt pedig minél előbb látni akartam a testvéremet.

Amint befutottam a kórház portájára a nő, aki ott volt azonnal tudta, hogy miért vagyok ott, így kérdés nélkül eligazított.

Szerintem ember még nem rohant ennyire, mint én. Konkrétan nem bírtam kivárni a liftet, ezért öt emeletet futottam végig. Ahhoz képest, hogy dohányzom elég jól bírtam. 

-          Jó napot kívánok! Dr. Schiller vagyok, velem beszélt telefonon. – kezdte a középkorú, kissé alacsony orvos

-          Jó napot! A bátyám… - kérdeztem félve

-          A tizenkettes szobában van, a körülményekhez képes elég jól. Legutoljára talán tíz perce voltam bent, akkor még aludt. Kérem, ne keltse fel, hadd pihenjen egy kicsit. Amikor behozták már nem volt magánál, de szerencsére nincs olyan komoly baj, mint amire számítottunk. Ahhoz képest, hogy lezuhant a gépe, csak négy bordája tört el és a jobb karja. Amit még tudni lehet, hogy ki van száradva és talán a feje is megsérült korábban, de még ezt nem tudtuk kideríteni. Elméletileg bármikor felébredhet, mert ez az állapot egy egyszerű alvás. Nyugodtan menjen be hozzá, nem fog semmi olyat látni, ami esetleg megijesztené.

Az orvos monológja után elindultam a kórterem felé, ahova nem lehetett belátni; azt hiszem érthető okokból.    

Az ajtó előtt egy kicsit megálltam és vettem egy mély levegőt. Amikor végre benyitottam, először azt éreztem, hogy már évtizedek óta nem láttam ezt az embert, ugyanakkor megkönnyebbültem.

Tom annyira békésen aludt, mintha mi sem történt volna. Annyi árulkodott a történtekről, hogy a haja és a szakálla megnőtt és természetesen nem volt annyira ápolt, mint szokott. A karja egy sínbe volt rakva, a másikba viszont infúziót kapott.

Amikor odaléptem hozzá nem bírtam megállni, megöleltem és sírni kezdtem az ágya mellett. Nem akartam felébreszteni, de annyira régen láttam és annyira megviselt ez az egész, hogy kitört belőlem minden.

-          Bill… - hallottam egy rekedtes hangot, amit már annyira régen hallottam

-          Tom! – azonnal felálltam és még jobban magamhoz fogtam

-          Hol vagyok? Nem emlékszem…

-          Kórházban vagy. Ha jobban leszel, mindent elmesélek. – mosolyogtam boldogan

Ezután persze bejött az orvos, aki elmondott pár dolgot, majd hagyta, hogy kicsit együtt legyünk, ennyi idő elteltével és bepótoljunk jó pár hónapot. Persze csak kíméletesen.