2020. november 7., szombat

Zárás

 Sziasztok! Tudom, hogy nagyon régen adtam életjelet magamról ezen a blogon, vagyis a két Tokio Hotellel foglalkozó portálon. Tudom, hogy még van olyan történet a weboldalon, amit nem fejeztem be, és van olyan is, amit átírásra szántam. Nagyon sok mindig történt velem ezalatt a pár hónap alatt, volt időm gondolkodni, mérlegelni. Amit egyszer elkezdek, azt általában befejezem, nagy dolognak kell történnie, hogy ennek az ellenkezőjét tegyem, most mégis megteszem. 

A blogot bezárom.

Mielőtt végleg befejezném szeretném elmagyarázni, hogy miért döntöttem így. Nem volt egyszerű a döntés és lehet, hogy bánni fogom, de sajnos nem tudtam mást tenni. Vagyis, másképp is csinálhatnám, de az már nem lenne ugyanolyan, mint amikor elkezdtem. 

Amikor úgy döntöttem, hogy belefogok a blogolásba és megpróbálom papírra vetni a gondolataimat és az ötleteimet még kislány vagy kiskamasz voltam. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor megnyitotta kapuit az első Tokio Hoteles blogom, aztán a következő is. Akkor még őrülten rajongtam értük és mint a legtöbb lány róluk álmodtam és mindenhol ők voltak. Egy szó, mint száz: meghatározták az életemet akkoriban. Azonban idő közben eltelt egy jópár év és én felnőttem. Mások lettek a prioritások és más lett az értékrendem is. A zenekar tagjai is felnőttek, megnősültek, gyerekük lett, megváltoztak, ahogy minden normális ember az évek során, viszont rájöttem, hogy a mi útunk elválik egymástól. Persze, továbbra is követem őket és figyelemmel kísérem az életüket, de már nem olyan szinten, mint régen. Akkor tudtam minden egyes kis dolgukról, minden hírt kiveséztem jobbról - balról, előről, hátulról, de mára csak egy bólintással nyugtázom, hogy rendben, ez van. 

A fentiekből szerintem egyértelmű, hogy már nem vagyok akkora rajongó, mint régen. Elmagyarázom, hogy miért. De még mielőtt valaki kommentben nekem esne, hogy én rosszul látok valamit, szeretném hangsúlyozni, hogy ez az én véleményem, nem kell vele egyet érteni. 

Mint, ahogy fent írtam sok idő eltelt. Amikor anno 2005-ben berobbantak a Durch den Monsunnal imádtam őket. Akkora enrgiát, lelket és hangot éreztem / hallottam, amit még nem. Imádtam a különc stílusukat, hogy ennyire megosztó személyiségek és imádtam, hogy voltak, akik nem tudták eldöteni, hogy Bill fiú vagy lány és azt is imádtam, amikor azzal hecceltek, hogy a kedvenc énekesünk meleg. Sajnos nem voltam egy koncertjükön sem, mert akkor még kicsi voltam ekkora tömeghez és egy ilyen rendezvényhez, de felvételről rengeteg fellépést láttam. Amikor meghallottam Bill senkivel össze nem téveszthető hangját megborzongtam és elkapott a "fangörcs", megláttam Tomot és imádtam őt, ahogy Gustav és Georg nélkül sem tudtam elképzelni a zenekart. Ők négyen voltak a tökéletesek számomra. Szerettem hallgatni a zenéjüket, fordítóval értettem a dalaikat és később már felfogtam, hogy valójában milyen mélyek és érzelmesek ezek a dalok és értettem, hogy miről szólnak valójában. Imádtam Bill karizmatikus kiállását és Tom rosszfiúságát. Szerettem, ahogy kommunikálnak a rajongókkal a színpadon és a backstage-ban is, imádtam az az őszinte örömöt, ami áradt belőlük és imádtam azt a lendületet, amivel színpadra álltak. Billnek megvolt a szokásos kis gesztikulálása, ami valószínűleg ott és akkor jött neki elő, imádtam, ahogy Tommal ugratják egymást még a rajongók előtt is. Az interjúkon imádtam, hogy Bill egy egyszerű "hogy vagy" kérdésre elmesélte az életét és senki más nem tudott szóhoz jutni mellette. Imádtam azt, hogy az anyanyelvükön beszélnek és dalolnak. Imádtam az összetartásukat és azt, hogy nem lehetett külön beszélni egyik fiúról sem, mert négyen voltak. Imádtam, hogy mindig tökéletesen néznek ki. Tetszett az a lendület, az a jókedv és a sok érzelem, ami magával ragadott engem is, ha őket hallgattam. A dalokból kihallottam a gitárokat. a dobot és Bill hangját. Imádtam azt az atmoszférát, ami körbelengte őket akkoriban. 

De valami megváltozott. Mármint azon kívül, hogy eltelt rengeteg idő. 

Már nem érzem azt a fangörcsöt, ha meglátom őket, már nem kap el a hév, hogy mindent tudni és látni akarok. Nyilván ehhez hozzájárul az, hogy ők is és én is felnőttem. Ők harmincas felnőtt férfiak lettek, családdal, én pedig felnőtt huszonéves nő. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy engem zavar ez a folyamat, meg nyugtatok mindenkit, hogy nem. Örültem, amikor Gustav megnősült és a kislánya születésének is. Imádom, ahogy ír róla / neki instagramon és azt is, ahogy ránéz. Ugyanúgy örültem Tom boldogságának is, habár nem feltétlen értek vele egyet a választása terén. Nem azt mondom, hogy jobban örültem volna egy magamutogató, agyon plasztikázott cicababának, aki tíz évvel fiatalabb nála, de nem értem, hogy miért kellett neki egy négy gyermekes negyvenes nő, holott Tom megkaphatna szinte bárkit. Mindegy is. Nem az én dolgom, ha ő boldog, akkor legyen vele. A régi dalok ugyanúgy tetszenek és bármikor meghallgatom őket, mert egyediek és tele vannak mondanivalóval. Viszont ezt sajnos nem tudom elmondani a mostaniakról. Régen a klipek igényesek és erősek voltak. De sajnos például a Girl got a gun klipjével nem tudok azonosulni egyáltalán és sajnos nem csak ez az egyetlen. Régen mind a négyen szerepeltek a kisfilmekben, ma gyakorlatilag minden az ikrek körül forog és a klipek nagy része Billről szól. Ha már klipek... Számomra annyira művi dolog lett Bill szenvedése, és egyedülléte, hogy fáj ránézni. Egy darabig vicces volt, hogy nem tudják kitalálni, hogy kikhez is vonzódik, habár már akkor nyílt titok volt. Viszont mára ez a szenvedése és erőlködése kínossá vált. Tudom, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy kikhez vonzódik és mára szerintem senki nem is érdekelne a dolog. De ez a mutatok valamit, de nem mondok semmit és direkt semlegesen beszélek a kapcsolataimról dolog szerintem már kínos lett. Sajnos azt érzem, hogy a zenéik is felszínesek lettek, és valamiért olyan érzésem van, hogy az ikrek valamilyen tudatmódosítószer hatása alatt dobták össze egy részüket. Mindig is elítéltem a kábítószerek használatát és véleményem szerint nagyon sajnálatos dolog, hogy ezt reklámozzák is. Sajnos a régi, igényes kisflimek helyét átvette a szexualitás előtérbe helyezése, ahol egyre többet mutatnak a dologból. Nem vagyok prűd tudom, hogy ez az élethez tartozik, ám úgy gondolom, hogy nem kell mindenhol hirdetni. Főleg nem így. Számomra közönségesek és felszínesek lettek a srácok és nem adják már vissza a régi Tokio Hotelt, akik odafigyeltek arra, hogy mi kerül ki  kezük közül. Megmondom őszintén nem tetszik az sem, hogy Georg és Gustav ennyire háttérbe vonultak. Eddig sem voltak hatalmas reflektorfényben, de amióta az ikrek Amerikába költöztek szinte alig látni őket. Igen. Ott történt valami velük, ami végérvényesen megváltoztatta a zenekart. Mára olyan érzésem lett, mintha Gustav és Georg csak a fölösleges kolonc lenne, akik nélkül is elmenne a zenekar, nem feltétlen kellenek oda vagy csak azért, mert a "klasszikus" dobot nem tudja egyszerre használni a gitárjával és a zongorával Tom. A zenéjük annyira művi és elektronikus lett, hogy számomra ez a sok effekt már élvezhetetlenné teszi a hallgatását. Az eredeti hangszerek mellé olyanok jöttek, amik már tucatzenévé teszi a dalaikat. Bill hangja felismerhetetlenségig feljavítva auto tune-nal és számomra irritálóan magasan énekel. Nem, nem arról beszélek, amikor a saját, tényleges hangját használja, hanem a magas fejhangról, amit minden egyes dalban kiad. Ha még csak egy két hangról lenne szó, nem mondanék semmit, de a dal 90%-ban ilyen hangon énekel, ami engem zavar. Billnek amúgy sincs mély hangja, ezért nem is értem, miért kell ennyire magasan énekelni. Az új dalokat hallgatva azt érzem, hogy Bill veszetett az énekhangjából. Méghozzá rengeteget. Már nem érzem annyira karizmatikusnak,  enrgikusnak és erősnek. Persze, változik az ember hangja ahogy idősödik, főleg egy hangszálműtét után nem lesz ugyanolyan. Ezzel tisztában is volt mindenki. De a műtét 2007 (?)-ben volt, és azután még kiadtak egy baromi jó lemezt, ahol Bill még az eredeti hangján énekel. A külsejük is rengeteget változott az idők folyamán. Gustav és Georg nem változott sokat, csak Georg szabadult meg a hosszú tincsitől, amit valljuk be jól tett. Így sokkal jobban néz ki. Tom, a suttyó rapperből egy igénytelen csöves lett. Lehetne szépíteni, de nem akarom. Egykor mindig rendezett, tiszta és ápolt külsővel jelent meg, most szakadt ruhában, ápolaltlanul. Mert azt a szakállat mindennek lehet nevezni, de ápoltnak nem az biztos. Ahhoz képest, hogy a felesége egy egykori szupermodell, Tom egyáltalan nem ad magára. Persze, féfiasabb lett mint volt, sokkal izmosabb és mostmár lehet rá azt mondani, hogy férfi. De számomra akkor lenne igazi, nagybetűs jó pasi, ha adna magára. Bill is rengeteget változott. Ő egy igazi kaméleon, akinél felsorolni nem lehet mennyi változás volt. De sajnos rá is azt kell mondanom, hogy sokszor úgy néz ki, mint egy szakadt csöves, aki a túrkálóban a legolcsóbb ruhákat válogatta össze. Tudom, hogy a legtöbb dizájner darab és méreg drága, de össze nem illő, néha szakadt ruhák és ápolatlan kinézet jellemzi Billt is. Tisztában vagyok azzal, hogy egy zenésznél nem a külső számít, hanem a szív, amit a dalaiba tesz, de számomra nagyon rontja az összképet. Nem kell, hogy talpig sminkben legyen, sőt sokkal férfiasabb nélküle, de ennél ő többet tud. És akkor így, a legutolsó pár mondatban beszéljünk a zenéjükről. Durch den Monsun. Ez volt A DAL. Erő, energia, lendület, érzemek, szív és lélek. Ez jellemezte. A régi verzió, amikor is 15 - 18 évesek voltak egy meghatározó dal volt. Nemrég kiadták a 15. évfordulóra az új verziót, ami megmondom őszintén egyáltalan nem tetszik. Tudom, hogy az "új generációs" rajngóknak - ahogy én hívom őket" nagy bejön, de nekem nem. Túl elektronikus és mű az egész. Ez már nem a régi Tokio Hotel. Nem az az zenekar, akiket én megszerettem. 

Az emberek változnak. Én is felnőttem, ahogy ők is. Ők is változtak és én is. Ők egy elektronikusabb hangzásvilágra váltottak, én pedig egy rockosabbra. Én szeretem, ha hallom a gitárt és a dobokat és kicsit klaszikusabb a hangzás. Ők már nem ezt képviselik. 

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy mi van velük. Továbbra is örülök a sikereiknek és meg fogom hallgatni, ha új zenét tesznek közzé, de az a régi rajongás, ami volt soha nem fog visszajönni. Ez nem a négy fiú hibája és nem is az enyém. 

A fent leírtak miatt döntöttem úgy, hogy bezárom a blogot. Már nem tudok velük azonosulni és nem is akarok. Megpróbáltam befejezni az elkezdett történeteket, de ahányszor belekezdtem, annyiszor töröltem is. Nyögvenyelős, erőltetett lett mindannyiszor. Ilyet pedig semmiképp nem szeretnék közzétenni. Ezért inkább a búcsú mellett döntöttem. Nehéz dolog, mert meghatározta az életem 9 évét a blog, de nem tudom tovább folytatni. Szívemet, lelkemet adtam bele az elején, de már nem megy. A megírt részek és történetek természetesen itt maradnak, de nem lesz folytatva a blog. Sajnálom. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése