Alone

Sziasztok! Meghoztam a 3.részt is - bár hosszú kihagyás után - de itt van. Jó olvasást hozzá!

3.: Hagyjatok békén!

Összetört, magányos. Ez a két szó jellemez engem, mióta Tom nincs itt. Tudom, hogy nem lesz jobb attól, ha emésztem magam, de nem tudok mit tenni. Hiányzik, de nagyon.

A baleset óta mindennap ezzel foglakozik a híradó, főleg, hogy rájöttek arra, hogy a Tokio Hotel gitárosa is a roncsok alatt lehet. Minden áldott nap ezt kell néznem, hogy ők mennyire sajnálják, és hogy menyire rosszul érinti őket. Belegondoltak már abba, hogy én mit érzek? Szerintem nem.

-          Bill, biztos, hogy tudsz beszélni? Nem muszáj kiállnod eléjük, kiadhatunk egy közleményt is. – mondta David a banda menedzsere

-          David, így legalább felfogják, amit mondok! – egy TV műsorban adok egy pár perces interjút, de a menedzserem félt

-          Akkor jó. Csak pár perc és kész.

Tisztában vagyok azzal, hogy mit vállaltam és azzal is, hogy ez mivel jár, de el kell mennem abba a TV stúdióba, hogy személyesen beszélhessek a történtekről.

A smink szobában már kezdtem ideges lenni és félni is. Nem lesz egyszerű menet az biztos, ezért valami vízálló sminket kértem, mivel tuti, hogy sírni fogok, de mondjuk ez várható, tehát nem kell meglepődni.

-          Ahogy az egész ország és talán a világ tudja, hogy a nemrégiben történt repülőgép-szerencsétlenségnek van egy híres áldozata is. A Tokio Hotel gitárosa, Tom Kaulitz. Most eljött hozzánk a fiú testvére, Bill, aki csak annyit árult el, hogy egy kérése van csak, amit itt szeretne elmondani. – nem ezt mondtam, de mindegy  

Ekkor léptem be a stúdióba, de már akkor a sírás kerülgetett, hiszen először vagyok egyedül egy ilyen helyen. Eddig, ha nem is volt jelen az egész banda Tommal mentem interjúra vagy fotózásra.

-          Bill, hogy érzed magad? – repesek, az örömtől nem látod?

-          Nagyon nehezen viselem a bátyám hiányát, még mindig abban reménykedem, hogy egyszer csak hazaállít, és azt mondja, hogy „bocs tesó, volt egy kis fennakadás, de itt vagyok”.

-          Honnan tudtad meg, hogy meghalt?

-          Nem halt meg. Nem találták meg a testét, tehát eltűntként kezelik. Én pedig – ha még őrültségnek is hangzik – addig reménykedem, amíg meg nem találják.

-          Akkor nem adod fel?

-          Nem, amíg nincs egy számomra elfogadható válasz, addig biztosan keresni fogom.

-          A bandával mi lesz?

-          Eltűnt a bátyám, maga szerint pont a Tokio Hotelen fogok gondolkodni? Nem tudom, jelenleg csak Tomra koncentrálok.

-          Akkor még bizonytalan a banda sorsa?  - ez nem érti, amit mondok vagy szimplám hülye?

-          Nem tudom, de nem is érdekel jelenleg. Azóta még csak telefonon beszéltem pár szót a fiúkkal, de nem erről.

-          Milyen érzés, hogy mindennap ezt látod a TV-ben?

-          Igazából, most érkeztünk el odáig, amiért vállaltam ezt az egész interjút. Tudom, hogy ez nem egy csettintésre működik, ezért már a menedzserem is elkezdte kiadni ezt a közleményt: nem szeretném, ha erről több szó esne. Ha a repülőgép-szerencsétlenséget említik is, a bátyámat hagyják ki ebből. Ez nem csak erre az adóra vonatkozik, hanem az összesre. Elhiszem, hogy kell valami, amit el tudnak adni, de nem a maguk testvére tűnt el, nem maguk szenvednek már napok óta. Azt szeretném, ha Tom ebből ki lenne hagyva. A menedzsment majd ad ki tájékoztatást, ha bármiféle hír van a bátyámról.

-          Akkor ezt úgy kell érteni, hogy teljes hírzárlat van érvényben? – ez az ember esküszöm, hogy nem ért engem

-          Igen, nem akarok hallani a bátyámról semmi féle hírt, kivéve, ha azzal jönnek, hogy megtalálták, de arról én előbb fogok tudni!

Még volt egy pár kérdése, de lényegében mind erről szólt. Nem érti meg, hogy nem akarok ezzel találkozni többet. Eléggé fáj nekem így is, nem kell, hogy mindennap ezt lássam a TV-ben. Minden második hír csak arra vonatkozik, hogy nem találják a Tokio Hotel gitárosát. Nem értik meg, hogy nem a gitárost keressük, hanem a testvéremet, aki lehet, hogy már nem él.

Miután hazamentem kikapcsoltam a telefonomat, inaktiváltam magam mindenhol majd elvonultam a szobámba. Persze nem tervezem az egész hátralevő életemet itt tölteni, de kell egy kis magány, hogy összeszedjem magam. 

Észre sem vettem, hogy már napok óta így vagyok és csak az alapvető szükségletek miatt jövök ki a szobából, akkor is csak muszájból. Erre a fiuk döbbentettek rá, amikor konkrétan betörtek hozzám. Na, jó, ez így nem igaz, mert még mi adtunk nekik kulcsot Tommal.

-          Bill, de jó, hogy itt vagy! –könnyebbültek meg

-          Eddig is itt voltam… - néztem rájuk furán

-          Napok óta nem veszed fel a telefont és a szomszédjaid sem láttak. Aggódtunk érted! – mondta Gustav, aki általában csendben van

-          Nekem csak pár órának tűnt. Vagyok annyira erős, hogy kitartok, és nem csinálok semmi hülyeséget.

-          Remélem is. Maradjak itt veled? – kérdezte Georg, mivel az eredeti szakmája pszichológus

-          Nem kell, egyedül szeretnék lenni. Tényleg, nem fogok semmit se csinálni, csak szeretnék bezárkózni a szobámba és egy pár napig itt lenni egyedül. Utána ígérem, hogy összeszedem magam annyira, hogy bemenjek a stúdióba átbeszélni a továbbiakat. – néztem az utolsó résznél Davidra

-          Bill, a banda legyen a legutolsó…..

-          Nem, meg kell beszélni, csak gondolkodnom kell.

Szerencsére mindig megértettek engem, ahogy most is. Tudják, hogy most a magány nekem a legjobb, ezért megadják azt. Ennek ellenére megígértették velem, hogy mindennap hívom őket, vagy ők engem. Tudják, hogy Tomért mindenre képes vagyok; akár az öngyilkosságra is.