Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben már nagyon-nagyon közel járunk ahhoz, hogy Bill kijöjjön a depresszióból. Úgy gondolom, hogy nincs értelme azzal húzni az időt tovább, hogy Bill otthon, az ágyában fetreng és siratja Tomot. Nem szeretem a cselekmény nélküli dolgokat, ezért hősünk már kezd jobban lenni, de többet megtudhattok, ha elolvassátok a mai részt. Jó olvasását hozzá! :)
5.: Emlékek
5.: Emlékek
Miután hazajöttem hívtak a fiúk,
hogy holnap pakoljuk a próbatermet, ne halogassuk az emlékek miatt. Tudják,
hogy nekem a legrosszabb ezért nem is akarják, hogy visszaesek oda, ahol voltam
pár napja. Georg azt mondja, hogy most már egyre jobban nézek ki és egyre
többet beszélek, ami nálam a javulást jelenti. Hát remélem, igaza van.
Reggel már korán felkeltem és
valamiért jobban éreztem magam, mint eddig. Persze nem azt mondom, hogy már
teljesen elfejtetem a történteket és felhőtlenül boldog vagyok, de kezdek
kijönni a depresszió legaljáról, amiben sokat segítenek a srácok és David is.
Mindannyian kedvesek hozzám és megértőek, semmit sem sietetnek, csak a pakolást
nem akarják elhalasztani, mert a kedvenc pszichológusom azt mondja, hogy rossz
hatással lenne rám. Egyébként sosem kedveltem a dilidokikat, valahogy
taszított, hogy a fejembe látnak, és azt vizslatják, hogy mennyire vagyok dilis
vagy őrült, Georg viszont valahogy nem akar a fejemben járkálni egész nap;
mondjuk, lehet azért, mert nincs meg a diplomája, ami kellene, hogy rendes
pszichológus legyen.
A monológom közben megreggeliztem
és a kutyáknak is adtam enni, akiket nemrég kaptam vissza, mert Gustav jobbnak
látta, ha elviszik őket egy időre, hogy teljesen egyedül lehessek.
- Jó reggelt Mr. Kaulitz! – jöttek be hozzám,
mivel annyira elgondolkodtam, hogy elfejtettem kinyitni az ajtót
-
Sziasztok! Egy pillanat és indulhatunk, csak
elmosogatom a bögrét és átöltözöm.
- Akkor addig én megcsinálom a nyikorgó
garázsajtót, amiért már hetek óta nyúzol és szerintem autót is mosok! – Gus
tudja, hogy sokáig készülődök
Viszonylag hamar kész lettem, ami
annak köszönhető, hogy rájöttem arra, hogy csak mi leszünk a próbaterembe.
Gratulálok Kaulitz, nagy logikád van!
-
Kész vagyok! – szerintem meglepődtek ezen a
tempón
-
És nincs este! – nevetett David
Az út csendben telt, mert
senkinek nem volt kedve beszélgetni vagy szimplán senki nem akart megszólalni
először.
- Mi szerint pakolunk vagy hogyan és mit?
Egyáltalán mit hagyunk itt? - kérdezte
Georg eltűnődve
- Szerintem először a ruháitok nagy részét
vigyétek el majd az emeletet rakjuk rendbe és aztán jöjjön a konyha, a stúdió
és aztán a nappali végül a garázs. De ti
tudjátok! – mondta David, aki minden szabad kezet adott nekünk eddig is
-
Srácok, én nem szeretném, ha Tom szobájában
valami megváltozna és a gitárjait sem szeretném hazavinni. Azt szeretném, ha
minden itt maradna, ahogy ő hagyta. – jelentettem ki már az elején
-
Biztos vagy benne? – nézett rám komolyan Gustav
-
Igen. Otthon sem nyúltam a dolgaihoz, minden
ugyanúgy van és szeretném, ha így maradna. – tudom, hogy megértik, csak egy kis
idő kell nekik is
-
Oké, ahogy akarod. Skacok, akkor Tom szobája
marad. – mondta David még egyszer
-
Majd én bemegyek és összepakolok kicsit és
ennyi! – mondtam majd elindultam a szobám felé jelezve, hogy kezdjünk bele
Ezután mindenki elindult a saját
kis szobája felé, amik tényleg kicsik, hiszen itt csak alszunk lényegében, de
azért elég nagy kupit tudunk csinálni itt is. Nálam például ruha hegyek voltak,
szinte ki sem látszott az ágyam, de az asztalomat se láttam a papíroktól. A
szerződéseket pont ezért adtam mindig Tomnak, aki elrakta nekem, mert tudtam,
hogy én elkeverem.
Az asztalon befejezetlen
dalszövegek, firkálmányok, „rajzaim” és sok egyéb kis fecni hevert és egy rajz
Tomtól, amit soha nem raktam sehova, mert nem volt időm. Most viszont jobban
megnéztem a művet. Kettőnket ábrázolt amint Tom háta mögött állok és átölelem.
Jól emlékszem erre a képre. Egy fotózáson csináltuk, ahol direkt csak
kettőnkről is volt egy sorozat. Beállított kép, de az egyik legőszintébb
szerintem. Szívből mosolyogtunk mindketten és szívből öleltem át a testvéremet.
-
Bill, kész vagy már? – jött be Georg – Minden
oké?
- Persze, csak megtaláltam ezt a rajzot és
elgondolkodtam. Bekereteztetem, hazaviszem és kirakom a szobám falára. Már rég
ki akartam, csak soha nem volt időm rá és így itt maradt.
- Bill, én ezt most elviszem az autóba és majd
megkapod otthon. Jó? – Georg tudta, hogy mi a jó nekem
-
Oké, de ne felejtsd el!
Mióta felfogtam igazán a
történteket és magamba roskadtam Georg nem nagyon enged vezetni, mivel gyakran
elgondolkozom.
A gondolatmeneteim után nekikezdtem
a pakolásnak és kidobáltam mindent, ami nem kellett, de a dalszövegeket
elraktam a fiókomba, hogy egyszer majd nosztalgiából elő tudjam venni és
emlékezni erre az időszakra. Lehúztam az ágyneműt, tisztát tettem fel,
kiporszívóztam, leszedtem a függönyöket é összesöpörtem. Mialatt én végeztem a
szobámmal a srácok nekiálltak az emeltnek, de én Tom szobájába vettem az
irányt. Nem nagyon akartam itt se rendezkedi, azt akartam, hogy minden maradjon
úgy, ahogy a bátyám hagyta. Itt csak az alapvető dolgokat csináltam meg, még az
asztalát sem pakoltam össze. Mondjuk olyan katonás rendet tartott ott, hogy a
porszem elszégyellte magát, ha rászállt az asztalra. Tom mindig szerette a
rendet és a tisztaságot, mondjuk ágyat bevetni kifejezetten utált, ahogy huzatot
és függönyt cserélni is, ezért ez mindig az én dolgom volt.
Miután kész lettem Tomnál is
besegítettem a fiuknak, akik a konyhában dobálták ki a kaját. Persze, felét
hazavitték, de ami időközben megromlott azt kidobták.
-
Bill akarsz valami kaját hazavinni? – nézett rám
David – Itt van egy csomó tofu, ami még jó.
-
Elvihetem. Most vásároltam, szóval van kaja. De
ne vesszen kárba, megeszem. – mondtam, majd elkezdtem a gázt lemosni
Ezután már tényleg gyorsan
haladtunk, mivel úgy döntöttünk, hogy csak kitakarítunk, nem viszünk el semmit.
Meghagyjuk a próbatermet olyannak, amilyen. Jó lesz majd néhanapján lejönni ide
és elgondolkodni. Nappaliban is csak a
virágokat és az ilyen kényes dolgokat pakoltuk az autóba, ahogy mindenhonnan. A
stúdióba érve kihúzkodtunk mindent, kikapcsoltuk a legapróbb dolgot is és
leportalanítottuk, majd letakartuk egy lepedővel, hogy ne érje a por. Minden
cuccunkra lepel került, ahogy az életem ezen szakaszára is. Befejeződött egy
korszak, s egy új talán most veszi kezdetét, egyedül; a testvérem nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése