Alone

Sziasztok! Meghoztam a történet folytatását, amihez jó olvasást kívánok!

17.: Dilidoki II.

Pár percig csak magamról beszéltem a dokinak, meg persze Tomról, amit türelmesen végig is hallgatott, csak utána kérdezgetett.

-          Szóval, azt a lelki – kapcsot, hogy kell érteni? Miből érzi, hogy a testvére él?

-          Ne tudom ezt elmagyarázni önnek, olyan mintha Tom lenne a másik felem és érzem, hogy valahol él. Nem tudom, merre van, csak azt érzem, hogy nem szabad feladnom, harcolnom kell tovább.

-          Maga szerint még van esélye?

-  Igen, simán! Tom a jég hátán is megél, ha nagyon muszáj. Sokkal talpraesettebb nálam, én valószínű egy közeli erdőben eltévednék, még akkor is, ha turista-vonalon haladok.

-          Érem, milyen időközönként zuhan a mélyére?

-     Nem tudom, változó. Valamikor napokig jól vagyok, aztán megint jön valami.

-          Eddig mi tartotta vissza az öngyilkosságtól?

-     Egyrészt a hit, hogy Tom él, másrészt a családom és a barátaim. Minden áldott nap eljöttek és próbáltak velem beszélgetni, sőt még most se hagynak magamra, csak ha én kérem, bár még akkor is hívogatnak telefonon. Féltenek, nagyon az a helyzet.

Még feltett pár kérdést, de igazából már csak arról, szóltak, hogy mennyit gondolok az öngyilkosságra és miért. Végül is nem volt olyan szörnyű, mint hittem, nem hipnotizált és nem is kötöttem ki Narniába, ahogy Andy mondta. Mondjuk azt megnéztem volna.

-          Figyeljen, nem írok fel magának semmit, azon kívül, hogy legyen sokat a barátaival és közösségbe. Próbáljon ne egyedül lenni, mert úgy vettem észre, hogy akkoralakul ki magában újra és újra a depresszió.  Ha valami gond van, akkor előbb is jöhet, de a következő beszélgetésre, holnapután szeretnék sort keríteni!  Szeretném ez mellett, ha minden másnap tudnánk egy órát szánni egymásra.

-          Rendben doktornő!

Ezután már eljöttem tőle, és –fura módon-, úgy éreztem, hogy jobban vagyok egy kicsit. Már nem járt az agyam annyira Tomon, jól esett kiadni magamból ezeket a dolgokat. Persze tudom, hogy egy alkalomtól nem várhatok csodát, de szerintem ez így be fog válni. Hazafelé menet eszembe jutott, hogy felhívom Andy-t, de mire eszembe jutott, már késő volt, mert hazaértem, Andy pedig ott ült a lépcsőn, a ház előtt.

-          Na, milyen volt? Emlékszel még rám?  - viccelődött a legjobb barátom

-    Felszabadultabbnak érzem magam. Köszönöm, hogy rávilágítottál erre és segítettél keresni egy szakembert! – mondtam miközben beengedtem a házba

-     Nem tesz semmit! Nem akarlak a padlón látni, ezért próbálok segíteni. – mosolygott, miközben kiszolgálta magát narancslével

-          Amúgy mióta ültél itt? Miért nem jöttél be a pótkulccsal? – pillantottam rá

-    Nem akartalak megijeszteni, egyrészt, másrészt pedig elfelejtettem, hogy merre van a kulcs.

-          LOL! - nevettem jókedvűen

Andyben nagyon megbízom, ezért is mutattuk meg neki a pótkulcs helyét még anno Tommal. Bármikor be tud jönni hozzánk, csak egy kis sétájába kerül, mert hát azt a fránya kis fémdarabot jól eldugtuk.

Ezután leültünk és elmeséltem neki ,hogy mi volt a dilidokinál ,aki valójában egy kedves nő, nem egy boszorkány ,ahogy eddig képzeltem őket. Amúgy van fiú boszorkány? Csak hát, mert na. 

Igen, ez amolyan Bill mondat.  Sokszor mondok olyanokat, amiket más nem nagyon ért meg, csak én, meg persze Tom, pedig nem is japánul beszélek ilyenkor.

Nagyon sokáig volt nálam Andy, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy nálam alszik-, na meg hozzá tartozik, hogy ittunk is és jó barátként, nem engedhetem vezetni. 

Bár nem tudom, hogy mit hoz a holnap, remélem Andy még nagyon sokáig mellettem maradt, mint barát, mert ő legalább g kicsit tudja velem feledtetni a fájdalmat, amit nap, mint nap érzek a mellkasomban, mintha egy nehéz szikla lenne, ami nem hagy lélegezni. Talán egyszer megszabadulok tőle.