Időutazás a múltba

Sziasztok! Meghoztam az új történet első részét,amiben még a szülők találkozásáról is szó esik. Tudom,hogy nem ez lett a legjobb rész,de fel kell valahogy vezetni a történetet. Jó olvasást hozzá,remélem nem unalmas. :)

1.:  A kezdetek:

Anya és apa még 1985-ben ismerkedtek meg. Azt mondják,hogy szerelem volt első látásra,na de én ezt másképp tudom a nagyitól,de nem baj. Ahogy teltek az évek anyuék egyre több időt töltöttek együtt,1988-ban pedig összeköltöztek. Ekkor még Lipcsében éltek,így anya ott ment férjhez. A nagyi elmondása szerint gyönyörű esküvő volt. Anyunak hatalmas uszályos hófehér menyasszonyi ruhája apunak pedig fehér öltönye volt. A ceremónia után kezdődött a lagzi ami kifulladásig tartott. Apu azt mondta,hogy az esküvőn még jobban beleszeretett anyuba,holott ő már azt hitte,hogy ez lehetetlen. Nászúton pedig Velencében voltak,ahol romantikus gondolázásban is volt részük.

Szilveszterkor hatalmas buli volt Lipcsében,amin anyuék is ott voltak. Amikor jóval éjfél után hazaértek állításuk szerint nem emlékeznek semmire,noha ez nem nagyon lehetséges hisz nem ittak.

Január közepén kiderült,hogy anya terhes,de ekkor még csak egyikünket látták. Mindketten nagyon boldogok voltak,hogy jön a kis „trónörökös”.

Később amikor megtudták,hogy anya ikreket vár még jobban odavoltak az örömtől. Anya egyből ráérzett,hogy fiuk leszünk,ezért úgy döntöttek,hogy lány nevet csak a szülőszobában választanak,ha mégsem jól sejtette anya.

-         Simone kész vagy?  - apa még otthon

-         Mindjárt,csak felveszem a cipőmet!

-         Oké,ne kapkodj.

-         Megvagyok,indulhatunk.

Ekkor még csak augusztus 25.-e volt,de anya inkább bement,mert érezte,hogy valami nem stimmel. Apa pedig nem akarta,hogy baj legyen,így inkább bevitt minket a kórházba és ott is aludt anya mellett.

A doki csak azt mondta,hogy nyugodjanak meg,még van idő,de már csak pár nap így ne menjenek haza,nem lenne értelme.

Teltek a napok,de mi még mindig bent voltunk,így mind a négyen a kórházban dekkoltunk.

Szeptember elsején éjfél után anya érzete,hogy itt az idő,ezért szólt az orvosnak.

Jóval később először én hajnali 6 óra 20 perckor majd Bill tíz perccel utánam megszületett.

Állítólag én azt a tíz percet végig üvöltöttem,noha nem is csináltak velem semmit.

Anya szerint enni való kisbabák voltunk,már a születésünk után is.

Egy héttel később kijöhettünk a kórházból,egyenesen haza. Nekünk még új volt az egész,de lassan hozzá szoktunk. Billel egy szobában voltunk,így nem kellett messzebb menni ha egyszerre sírt mind a kettőnk. Na de még hányszor volt olyan,hogy egyszerre lettünk éhesek. Anya azt mondta,hogy az első hetekben teljesen lefárasztottunk. Bill szerint lehetetlenség,hogy ő valaha is fárasztott volna valakit. Tényleg? Velem, a mai napig ezt teszi,minden egyes nap. Na de vissza.

Amikor már nagyobbak voltunk és elkezdtünk mászni mindent leszedtünk,elpakoltunk,átrendeztünk. Anya szerint tőlünk semmi nem volt biztonságban. Én ezt nem így gondolom. Szerintem teljesen normálisan viselkedtem,csupán Bill rendezkedett. Na ezért,hogy fogok még kapni! 10 hónapos korunkban mondtuk ki mindketten az első szavunkat,ami a másik neve volt. Hát nem minden baba első szava anya. A szüleink már egészen pici korunktól kezdve észrevették,hogy mennyire kötődünk egymáshoz. Szerintük mi még akkor is értettük egymást,mikor még senki más. Amikor Bill nem érezte jól magát akkor én sem,ha nevetgélt én is, ha szomorú volt én is. Először nem értették,hogy ezt hogy csináljuk,de hamar rájöttek,ez egyfajta ’iker telepátia’ Van ilyen egyáltalán? Mindegy anyuék elnevezték ennek. Jól tudták,hogy nem lehet minket egykönnyen szétszakítani,így ezt meg sem próbálták,mikor arról volt szó,hogy most már költözhetnénk külön szobába is. Mi ezt határozottan ám baba nyelven elutasítottuk. Na ja mi még ilyenekre is képesek voltunk!

Ahogy egyre nagyobbak lettünk,és már nem hasonlítottunk annyira minden babához,megmutatkozott,hogy tényleg egypetéjű ikrek vagyunk. Mi élveztük,hogy a rokonaink nagy része,akik nem olyan sűrűn láttak minket állandóan összekevertek. Anya szerint már akkor rosszak voltunk és szemtelenek. Az volt az ilyen rokonokkal a legjobbnak vélt szórakozásunk,hogy ha valamelyikünk nevét mondta,mindketten odanéztünk,mintha csaj ugyanaz lenne a nevünk is.

De anya elárulta a poént mert elmondta,hogy melyikünk az.

Három éves korunk körül jött egy nagyobb változás az életünkben,de mi ketten ezzel is megbirkóztunk…