Happy Birthday Georg!

Sziasztok!

A mai nap megint csak nem résszel jöttem, hanem egy kis szülinapi bejegyzéssel, merthogy ma valahol, valaki ünnepel.

Boldog Szülinapot Georg!

Built in

Sziasztok! Nagy sokára ugyan, de elhoztam a történet első részét, melyben a kezdetekről olvashattok Tom elmondása alapján. Jó olvasást hozzá!

1.: Kezdet

Az FBI nem gyerekjáték és nem szórakozás. Kőkemény munka és fegyelem. Nem szabad hibázni, figyelmetlennek lenni vagy elmélázni a feladat teljesítése közben, mert egy óvatlan pillanat egy kolléga életébe kerülhet. Megtanultuk a kiképzésen, hogy minden a fegyelmen, a pontosságon és az önuralmon múlik, a többi nem számít.

Már kiskorunktól kezdve tudjuk, hogy mik szeretnénk lenni, így amikor eljött a pályaválasztás ideje, már csak a szüleinket kellett meggyőzni arról, hogy mi tényleg bűnüldözéssel szeretnénk foglalkozni, akármilyen veszélyes is. Arra viszont még álmainkban sem számítottunk, hogy FBI ügynökök leszünk, legfeljebb csak hóbortos vágynak tűnt, mivel gyakorlatilag csak a legjobbak kerülhetnek be és dolgozhatnak az elnöknek. És mi, Billel bebizonyítottuk, hogy a legjobbak vagyunk.

Ez lesz az első napunk hivatalos ügynökként az FBI köreiben, így kicsit izgulok. Eddig csak zöldfülű tanoncok voltunk, akik még terepre sem mehettek ki, még megfigyelőnek sem, kizárólag az irodában ülhettünk és csinálhattuk, amit a főnök mondott nekünk, ami jellemzően csak aktatologatás volt. Viszont ma már hivatalosan is az ügynökök közé tartozunk, és bármikor kaphatunk feladatot, akár terepen is. Már nagyon várom, mert nem igazán szerettem az asztal mögül szemlélni az eseményeket, ahogy az öcsém sem. Nem azért vettünk részt a kiképzésen, hogy az asztal mögött üljünk és csak a papírmunkát végezzük el.

A munkahelyünkhöz vezető út csendesen telt, mert mindketten izgatottak voltunk és nem igazán tudtunk mit mondani egymásnak, csupán szavak nélkül kommunikáltunk. Amúgy Bill nagyon is csevegős típus, rettentő sokat tud beszélni, de most valahogy neki sem jöttek a szavak, ami érdekes, bár, ha azt nézzük, hogy mostantól milyen feladatok várnak ránk, nem is csodálom, hogy csendben van.

Amikor odaértünk az épülethez leparkoltam az autót, de csak miután felmutattuk mindketten az igazolványinkat és így átengedtek minket a sorompón, ami elzárja a központot a kíváncsi szemek elől. Az épület egy teljesen átlagos több emeletes monstrum, ahol kizárólag az FBI kap helyet, így védve vagyunk minden elől. Belülről is szerényen van berendezve, semmi hivalkodó nincs benne. Teljesen átlagos irodai bútorok és berendezés. Mivel mi még mindig kezdőnek számítunk nem kapunk külön irodát, – az csak a rangot viselőknek jár – hanem egy hatalmas teremben berendezett alkalmazotti zugot kapunk, a többi ügynökkel együtt. Igazából egy asztal, számítógép, szék és egy kis elválasztófal tartozik hozzá, így csak a legfontosabb dolgokat hozhatjuk magunkkal.

-       Kaulitz testvérek, jöjjenek be! – kiabált ki Sparks ezredes, aki egyébként a kábítószerosztály vezetője

-        Uram! – mivel újoncok vagyunk és még semmi tapasztalatunk nincs, tisztelgünk a főnökünk előtt

-     A részlegük a tizenhatodik sor négyes és ötös szektora lesz. Kérem, csak a legszükségesebb személyes tárgyakat hozzák be, mert utálom, ha nem találják meg azonnal amit keresek a sok haszontalan holmi miatt. Ezen kívül most mondják meg, hogy melyiküké melyik lesz, mert a szabályzat értelmében ezt fel kell jegyeznem. – szimpatikus a férfi, annak ellenére, hogy már az első napunkon keményen és pattogósan beszél velünk

-     Az enyém lesz a négyes, Billé az ötös, uram! – mondtam, miután csupán szemkontaktussal megvitattuk a kérdést egy pillanat alatt

-     Köszönöm! Töltsék ki ezeket a papírokat, jegyezzék meg a számítógéphez tartozó jelszót és pakoljanak ki! – utasított szigorúan, mire azonnal elkezdtük kitölteni az elénk tolt papírokat

Nem volt nehéz feladat, ugyanis csak a saját adatainkat kellett megadni és még pár teljesen alapvető dologra válaszolni. Miután visszaadtunk a kitöltött dokumentumokat elmehettünk kipakolni a részlegünkbe, amit a kis hely ellenére be tudtunk rendezni az ízlésünknek megfelelően. Amúgy nem olyan kicsi az asztalunk, mint ahogy azt sokan gondolják. El lehet férni rajta kényelmesen és még hely is marad, ha valaki jól tud pakolni. Mondjuk, ehhez azt hozzá kell tenni, hogy az elválasztó falra polcok vannak rögzítve, így elég könnyen fel tudjuk szabadítani a helyet az asztalon.

Mivel még semmi feladatot nem kaptunk és senki nem vitt ki minket terepre, bementünk a főnökünkhöz, hogy adjon valami munkát, hiszen nem ülhetünk itt még órákig tétlenül.

-          Nos, csak azért, hogy belejöjjenek a terepmunkába és legyen fogalmuk arról, hogy mit hogyan kell elvégezni, adok önöknek néhány régi ügyet, amit már lezártunk és nézegessék át őket és a nap végén kérem a véleményüket, észrevételeiket. – harsogta Sparks

-          Rendben, uram! – válaszoltunk, majd kimentünk és leültünk a saját asztalunkhoz, hogy tegyük, amit a főnök mondott 

Nem örültem, hogy megint papírmunka, ráadásul már lezárt ügyek, de ez is több, mint a semmi, de még annál is több, mint amit tanoncként végezhettünk, így csendben elfoglaltam magam az új feladattal, csak néha váltottunk pár szót Billel, akkor is csak az ügyről beszélgettünk, amit épp átolvastunk.

Sajnos egész nap nem mehettünk sehova, pedig hallottuk és láttuk is, hogy többször kimentek terepre helyszínelni vagy éppen nyomozni. Egészen a munkaidőnk lejárta előtti utolsó két óráig azt hittem, hogy semmi nem fog történni, de akkor Sparks magához hívatott minket, pedig csak akkor ért vissza valahonnan. A következő mondatai viszont megleptek mindkettőnket, sőt még a bent ülő többi, tapasztalt kollégát is.

Hét hosszú éve...

Sziasztok! Még ma sem hoztam az új történet első részét, de már dolgozom rajta erősen. Viszont az elsődleges ok, amiért megszületett ez a bejegyzést az nem mást, mint a blog hetedik szülinapja.

Mint minden évben most szeretnék megejteni egy kis éves összefoglalót, majd a bejegyzés második harmadában a legújabb turnéról írni néhány gondolatot, majd a poszt legvégén szeretnék kitérni a jövőbeli tervekre a bloggal kapcsolatban. De szerintem kezdjük is!

Nos, a hét év alatt összesen 31.750 megtekintésem volt, ami szerintem egy fanfiction-ös blog esetében nem is olyan rossz eredmény, főleg, hogy a zenekar, akikről szól  blog mindig is megosztotta az embereket és ez ezután sem lesz másképp, illetve szerintem az is közrejátszik, hogy mostanában a blog sajnos nem túl aktív, amiről majd kifejtem az álláspontomat később.  

A hét év alatt összesen öt befejezett történet van, ami összesen 50 + 20 + 30 + 10 + 30 = 140 részt jelent, amiről azt gondolom, hogy lehetett volna egy kicsit több, de sem középiskolásként, sem egyetemistaként nem engedhetem meg magamnak a lazítást a tanulás terén, ezért nem mindig úgy jutott / jut idő a blogra, ahogy szeretném és mint, ahogy nagyon - nagyon sokszor leírtam nem szeretném elkapkodni az egyes részeket, inkább ritkábban hozok bejegyzést, de az igényes legyen. Soha nem szerettem az összekapkodott, igénytelen dolgokat, így itt sem szeretem. 

Mindent összevetve az idei évben egy kicsit kevesebb bejegyzés született, mint szerettem volna, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy meg kell ünnepelni a blog hetedik évét, ami egyesek szerint vízválasztó év lehet. Nos, remélem így lesz és ezáltal csak még több bejegyzés születik majd.

Melancholic paradise....

Ahogy fent is írtam és ahogy biztos minden magyar rajongó értesült róla új turné indul jövőre, aminek keretein belül június 2.-án jönnek Magyarországra. Amikor megláttam, hogy jönnek, egyből elfogott a "fangörcs", hogy "OMG idejönnek és végre és Úristen és wáááá." Nos azóta sem vagyok ezzel másképp, csak egy kicsit csillapodott a dolog bennem, de ettől még ugyanúgy várom, mint az első pillanatban. Viszont felmerült bennem az, hogy azért, hogy legyen egy fotóm velük és mellettük állhassak kb. 20 másodpercet megéri megvenni a sokkal drágább jegyet vagy inkább sima jegy és reménykedés, hogy idén csinálhatsz velük közös képet? Mert abban biztos vagyok, hogy megint olyan kategorikus lesz az egész, hogy ha például nem veszed meg a legdrágább vagy második legdrágább jegyet, akkor a közelükbe nem mehetsz és esélyed nincs arra, hogy legyen velük közös képed, amire netalántán még X év múlva is büszke leszel. Természetesen tudom, hogy nekik is bevétel kell, hiszen ebből élnek, de a szememben ezzel nem lesznek nagyobbak vagy jobbak. De mindegy is, ez csak az én véleményem, aminek nem feltétlenül kell relevánsnak lennie. 

A másik dolog, hogy olvastam egy pár helyen, hogy sokaknak mennyire nem tetszik az, hogy idejönnek. Sok helyen szót is emeltek ellenük, mondván, hogy "mit akarnak ezek itt?" Viszont úgy gondolom, hogy mint ahogy egyik más koncertre sem kötelező elmenni, így ide sem. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell ilyen jelenetet rendezni az interneten egy zenekar érkezéséből. Nagyon sokan azzal érvelnek, hogy Bill meleg (nos, ez a legszebb kifejezésmód, ilyet nem találni a gyűlölködő kommentek között), de erről is az a véleményem, hogy mindenki foglalkozzon a saját nemi identitásával és ne Billével, vagy bármelyik másik tagéval. Még ha Bill meleg is, ahhoz senkinek semmi köze nincs és tudtommal ez nem egy "fertőző betegség", amit bárki elkaphat. Ráadásul szerintem már csak direkt is szítják a feszültséget az emberek között, csak azt nem veszik észre egyesek, hogy ezzel csak még népszerűbb lesz a Tokio Hotel, mivel a negatív reklám is reklám. Ezt az egészet annyival le lehetne rendezni, hogy ha valaki nem szereti ne hallgassa és kerülje el aznap a koncert helyszínét. 

Mindent összevetve nagyon örülök, hogy 11 év után újra hazánkba látogatnak és itt koncerteznek végre. Sok figyelemfelhívás volt feléjük az elmúlt években, hogy szeretnénk látni őket a saját hazánkban és végre - valahára meghallgattak minket. Persze nem vagyok naiv és tisztában vagyok azzal, hogy ez nem csak a fiukon múlt és persze az is lehet, hogy egyetlen 'akciónkat' sem látták, így ez egy egyszerű menedzsmenti döntés. Mi ezt sosem tudjuk meg, mindenesetre használjuk ki, hogy itt lesznek és konceret adnak a magyaroknak!

A blog jövője...

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a bog sorsa, mivel mint ti is látjátok ritkán vannak bejegyzések és nem akarok beállni azok sorába, akik félbehagytak egy blogot és mindenféle előjel nélkül csak úgy otthagyják, nem csinálják tovább. Végül arra jutottam, hogy vannak ötleteim, terveim és vázlataim és ha ritkábban is, de folytatom. Az az igazság, hogy az új turné híre és az, hogy jönnek Magyarországra új erővel töltött fel és újra van kedvem írni (ha időm és energiám nincs is). Bevallom őszintén, hogy egy kicsit elkedvetlenített az, hogy bármelyik bejegyzést nézem alig vannak reakciók. Pedig ott van a lehetőség a "pipás" vélemény nyilvánításra, amivel csak egy kattintás és ki lehet fejezni, hogy tetszett vagy töröljem az egészet a fenébe, de ott van a kommentelés lehetősége, akár névtelenül is, ami hihetetlenül jól esne, főleg, hogy egy - egy részt van, hogy ötször - hatszor átírok mert nem tetszik és így nagyon sok munkám van vele, és ott van a lehetőség, hogy felvedd velem a kapcsolatot e-mailben ha kérdésed van vagy csak szeretnéd pár szóban kommentelni a munkámat, de nem akarod, hogy más lássa. Egyszerűen nem tudom, hogy mit csinálok rosszul, pedig eddig akárhányan írtatok mindig válaszoltam, ráadásul soha nem rossz hangnemben. Egyszerűen csak jól esne, ha kapnék valami visszajelzést arról, hogy valaki olvassa a blogomat és várja a bejegyzéseket. Persze építő jellegű kritikát elfogadok és szívesen veszem, hiszen abból tudok tanulni én is és azt is tudom, hogy nem mindenkinek tetszhet a blog és a stílusom, így kulturált hangnemben ezt is elfogadom és válaszolok is rá teljesen normális stílusban. 

Sok beszédnek sok az alja, úgyhogy összefoglalva ezt a kis részt, annyi a lényeg, hogy mindenképpen folytatni fogom a blogot és hamarosan jön az első részt a következő történetből. Ha nem is mindig hetente, de a lehető leggyakrabban próbálok frisseket hozni majd és nem ennyire elnyújtani a Built in-t. 

Köszönöm ha elolvastátok az egész hosszú kis monológot és remélem nem bánjátok, hogy ez a poszt inkább személyes lett, mint a zenekarral kapcsolatos. A következő részig szép őszt mindenkinek! :)

13 év....

Sziasztok!

Megint eltelt egy év és megint eljött a piros betűs ünnep, amit szerintem ennyi év elteltével is ugyanúgy meg kell "ünnepelni", mint az elsőt. A mai napon lett 13 éves a Tokio Hotel, így ez alkalomból nosztalgiázzunk egy picit, de legalábbis hallgassuk az ő zenéiket. 

Built in

Sziasztok!

Sokára ugyan, de elhoztam a következő történet bevezetőjét, ami már nem lesz annyira depressziós, mint az Alone volt. 

A történet a Built in címet viseli, de a folytatásokból úgyis ki fog derülni, hogy miért választottam újra egy angol címet és nem egyszerűen a magyar megfelelőt. Jelenleg úgy gondolom, hogy ezt nem fogom olyan sokáig nyújtani, mint az előzőt és megpróbálom minél rendszeresebben hozni a részeket annak érdekében, hogy fennmaradjon az érdeklődés, illetve, hogy még lendületesebben "éljen" a blog. Egyelőre 20 résszel tervezek, de természetesen ez a szám még növekedhet, habár nem szeretném ellaposítani vele a történetet, így majd menet közben kiderül, hogy mennyire lesz lendületes a dolog. 

A kis monológom után itt is van a várva várt bevezető. Jó olvasást hozzá! :) 

Bevezető

Két fiatal férfi. Két fiatal, akik épphogy befejezték a kiképzést. Két fiatal, akik csakis veszélyes és látványos akciókat akar. Két fiatal, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy országuk bűnmentes legyen. Két fiatal, akik az elnök előtt esküt tettek, hogy hűségesek lesznek, és a hazájukat szolgálják.

Tom és Bill Kaulitz már a gimnázium első évében eldöntötték, hogy bűnüldözők szeretnének lenni, pont olyanok, mint amilyeneket a TV-ben látni. Mindketten tudták, hogy az Államokban nem mindenkiből válhat olyan személy, aki a kormánynak dolgozik ezért mindenegyes órára keményen készültek, nehogy egy váratlan dolgozat miatt ne felvételizhessenek a kiszemelt helyre, ahol pár év alatt igazi ügynököt faragnak belőlük és még a rendőröknél is nagyobb hatalmat szerezhetnek. A cél érdekében még az iskolai konfliktusokat is nagyban kerülték, nehogy emiatt csússzanak le a nagy lehetőségről, hiszen a felvételi elbírálásakor gyakorlatilag a gyerekkorukig visszamennek és rokonokat, barátokat, ismerősöket, tanárokat kérdeznek ki olyan észrevétlenül, hogy még az alanyok sem veszik észre, hogy mi folyik körülöttük.  

Tom és Bill nemrég végezték el a kiképzést az FBI-nál, de még így is sok mindent kell megtanulniuk, mire bevethetik őket az élet-halál harcokban. Elszántságuk és fiatalságuk miatt azonban már most egy olyan feladatot kaptak, amiben bizonyítaniuk kell, méghozzá majdhogynem egyedül.

Sikerülni fog bebizonyítani, hogy mennyire rátermettek vagy katasztrófába fullad az akció? Fiatalságuk és ikerségük előny vagy hátrány lesz az akcióban? Vajon meddig képesek elmenni a cél érdekében? A történetből minden kiderül…

* Tom szemszögéből íródik a történet*