2017. augusztus 15., kedd
2017. június 29., csütörtök
Alone
Sziasztok! Nagyon hosszú idő után végre meghoztam a következő részt, ami egy nagyon nagy fordulópont a történetben. Jó olvasást hozzá! :)
26.: Together
Nem érdekelt sem a bemutató, sem a
sok rám meredő szempár. Gustav és Georg, sőt Sus is engem nézett, miközben én a
padlón térdeltem és zokogtam. Egyszerűen nem fogtam fel, ami történt. Alig pár
perce még viszonylag boldogan, a bemutatóra készülök, amivel meg tudtam volna
valósítani egy másik álmom; már kezdtem nem a fájdalomra gondolni, ami Tom
hiánya miatt van és kezdtem elfogadni, hogy nincs mellettem.
-
Bill, mi van? Mi volt ez az egész? Miért sírsz?
Mondjatok már valamit! – lépett be az öltözőbe Andy, aki ösztönösen lehajolt
hozzám
-
Tom…. –
suttogtam, azt hiszem leginkább magamnak
-
Tessék? – kérdezett vissza Gustav, bár szerintem
tisztán hallotta, amit mondtam
- Megtalálták…. – képtelen voltam összefüggően beszélni
vagy akár egy értelmes mondatot összerakni
A következő emlékem az, az, hogy Andy
terepjárójában ülök és száguldunk a kórház felé, aminek a nevét nagy nehezen
kinyögtem. Nem tudom mennyi idő alatt értünk be, de nekem egy örökkévalóságnak
tűnt. Az úton nem szólaltam meg, csak meredtem magam elé és próbáltam
feldolgozni a hallottakat. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a hallottakat.
Majdnem egy év elteltével megtalálták a bátyámat, akit már hónapokkal ezelőtt
halottnak nyilvánítottak.
- Bill, tudom, hogy egyedül szeretnél bemenni hozzá, de
ha akarod, akkor elkísérlek. Úgy értem nem vagyok biztos abban, hogy fel vagy
készülve…
- Mindenki
lemondott róla. Mindenki azt mondta, hogy hülye vagyok, hogy még keresem és
hiszek abban, hogy él. Tudod, hogy mennyire fájtak ezek a szavak nekem? Van
róla fogalmad, hogy mit éreztem, amikor kimondták, hogy halottnak nyilvánítják?
-
Nem tudom, hogy mit éreztél, de…
-
Nincs de!
A beszélgetés után még egy nagyon
kis ideig mentünk, aztán végre odaértünk a kórházhoz.
-
Állj meg, kiszállok!
-
Bill az út közepén vagyunk!
-
Az sem hatna meg, ha az Északi-sarkon lennénk! Engedj
ki! – az utolsó szavakat szinte üvöltöttem
Persze azonnal eleget tett a
kérésemnek és én kiszállhattam a kocsiból. Egyrészt már nem tudtam elviselni
azt a hihetetlen nyomást, amit éreztem, másrészt pedig minél előbb látni
akartam a testvéremet.
Amint befutottam a kórház portájára
a nő, aki ott volt azonnal tudta, hogy miért vagyok ott, így kérdés nélkül
eligazított.
Szerintem ember még nem rohant
ennyire, mint én. Konkrétan nem bírtam kivárni a liftet, ezért öt emeletet
futottam végig. Ahhoz képest, hogy dohányzom elég jól bírtam.
-
Jó napot kívánok! Dr. Schiller vagyok, velem beszélt
telefonon. – kezdte a középkorú, kissé alacsony orvos
-
Jó napot! A bátyám… - kérdeztem félve
-
A tizenkettes szobában van, a körülményekhez képes elég
jól. Legutoljára talán tíz perce voltam bent, akkor még aludt. Kérem, ne keltse
fel, hadd pihenjen egy kicsit. Amikor behozták már nem volt magánál, de
szerencsére nincs olyan komoly baj, mint amire számítottunk. Ahhoz képest, hogy
lezuhant a gépe, csak négy bordája tört el és a jobb karja. Amit még tudni
lehet, hogy ki van száradva és talán a feje is megsérült korábban, de még ezt
nem tudtuk kideríteni. Elméletileg bármikor felébredhet, mert ez az állapot egy
egyszerű alvás. Nyugodtan menjen be hozzá, nem fog semmi olyat látni, ami
esetleg megijesztené.
Az orvos monológja után elindultam
a kórterem felé, ahova nem lehetett belátni; azt hiszem érthető okokból.
Az ajtó előtt egy kicsit megálltam
és vettem egy mély levegőt. Amikor végre benyitottam, először azt éreztem, hogy
már évtizedek óta nem láttam ezt az embert, ugyanakkor megkönnyebbültem.
Tom annyira békésen aludt, mintha
mi sem történt volna. Annyi árulkodott a történtekről, hogy a haja és a
szakálla megnőtt és természetesen nem volt annyira ápolt, mint szokott. A karja
egy sínbe volt rakva, a másikba viszont infúziót kapott.
Amikor odaléptem hozzá nem bírtam
megállni, megöleltem és sírni kezdtem az ágya mellett. Nem akartam
felébreszteni, de annyira régen láttam és annyira megviselt ez az egész, hogy
kitört belőlem minden.
-
Bill… - hallottam egy rekedtes hangot, amit már
annyira régen hallottam
-
Tom! – azonnal felálltam és még jobban magamhoz fogtam
-
Hol vagyok? Nem emlékszem…
-
Kórházban vagy. Ha jobban leszel, mindent elmesélek. –
mosolyogtam boldogan
Ezután persze bejött az orvos, aki
elmondott pár dolgot, majd hagyta, hogy kicsit együtt legyünk, ennyi idő
elteltével és bepótoljunk jó pár hónapot. Persze csak kíméletesen.
2017. június 18., vasárnap
Magyarázat
Sziasztok!
Tudom, hogy nincs igazán jó mentség erre a majdnem fél évre, de most mégis megpróbálkozom vele.
Szóval, jelenleg végzős vagyok / voltam. Ki, minek tekinti, így az érettségi végén ezt a helyzetet. Ez még önmagában nem lenne mentség, hiszen nagyon sok végzős van, aki blogot vezet és mégis tud mellette tanulni, viszont nekem ez most nagyon sokat számított, hiszen ebben az évben alapoztam meg talán - nem akarok nagy szavakat használni, de - az életemet.
Az első félév még "gyerekjáték" volt, főleg a második félévhez képest. Onnantól, hogy kézhez kaptuk a félévinket, meg sem álltunk, folyton valami dolgunk volt. Táncpróbák, szalagavató, továbbtanulás, dolgozatok, tételek; azt hiszem inkább nem sorolom tovább. Egyszerűen annyi minden összejött a gimi utolsó félévében, hogy sem időm, sem energiám, se kedvem nem volt blogot írni. Sokszor este értem haza, utána még nekiálltam a másnapi tanulnivalónak, aztán a végén csak beestem az ágyamba és elaludtam. Ráadásul ezek közben még készültem az angol nyelvvizsgámra, az emelt angol és töri érettségire, ami így egyben megterhelő az embernek. A végén már mindenhol angol szavakat és évszámokat láttam. Ezért (is) jobban láttam, ha nem írok, amíg le nem csitulnak az érettségik. Még ugyan nem vagyok túl teljes mértékben a dolgokon hiszen még a szóbelik vissza vannak, de eztán újult erővel fogok nekivágni az írásnak.
Először is Alone-t hamarosan befejezem, legkésőbb július elsején már újabb történet indul a blogon, így esedékes lesz egy design csere is, így előre láthatólag egy, maximum két napra nem lesz látható a blog senki számára, de erről mindenképpen az Alone utolsó fejezeteinél fel fogom hívni még a figyelmet, nehogy valaki azt higgye, hogy töröltem a blogot. És természetesen a nyár beköszöntével már nem lesznek ekkora kihagyások, sőt.
A végén pedig szeretném megköszönni a stagnálás ellenére is magas látogatószámot. Örülök, hogy még így sem tűntetek el. :)
2017. január 15., vasárnap
Alone
Sziasztok! Először s Boldog Újévet! Másodszor pedig sajnálom, hogy megint nem volt rész, de az egész szünetemet végig tanultam, sőt még most sem végeztem mindennel. Viszont végre itt van a 25.rész, ami talán az egyik mérföldkő Bill életében.
Más: Ha minden igaz, akkor az Alone-val még januárban végezni fogok, így sor fog kerülni a hónap végén egy design cserére, illetve jön az újabb történet, amivel kapcsolatban még nem árulok el semmit, mert nem szeretnék spoilerezni. Ami még talán említésre méltó, hogy februártól elkezdem feltölteni az Átbulizott éjszaka következményei című történetet újraírva. Az indok pedig annyi lenne, hogy túl kezdő voltam, amikor belekezdtem és ez sajnos a stíluson és a nyelvezeten is meglátszik és ez így nekem nem tetszik.
Most viszont itt a legújabb rész, amihez jó olvasást kívánok! :)
25.: Egy álom valóra válik
- Bill, a telefonodat elkérhetem, amíg felkonferálod a
BTK-t? Hátha már most beindulnak a dolgok, sosem lehet tudni!- szólt közbe
Susanne
- Tessék, de ne kutass! – tettem hozzá nevetve, mert a
helyzet ellenére visszatért a jókedvem
Nem tudom mi ütött ma belém,
egyszerűen izgatott és boldog vagyok.
Izgulok, hogy mi fog történni ezen a bemutatón. Eddig is modellkedtem
már, és arra volt példa, hogy én nyitottam meg egy bemutatót, de akkor még nem
foglalkoztam a súlyával. Úgy voltam vele, hogy megcsinálom, mert meg kell, de
ennél több soha nem volt bennem. Most, hogy saját bemutatómat konferálhatom fel,
izgatott vagyok.
- Bill, szerintem kezdj el öltözni, mert mindjárt
kezdünk. – rántott vissza valóságba az
egyik tervezőm
Egyébként sokan azt gondolhatják,
hogy a legjobb tervezőmmel megcsináltattam a ruhámat és nekem csak a beszéd
megírása volt a dolgom. De nem. A ruhámat – mind a hármat – én terveztem és
sajátkezűleg vittem el megcsináltatni. Nem akartam egyik emberemmel sem megcsináltatni,
mert úgy éreztem, hogy nem lenne helyénvaló, hiszen egy saját céggel rendelkező
divattervezőnek ki kell állni a saját – úgy értem nem mások által megálmodott –
ruhával is. Én pedig pont ezt teszem.
A megnyitóra egy viszonylag
bonyolult ruhát álmodtam meg, ami miatt konkrétan egy menyasszony előbb
elkészül az öltözködéssel, mint én. Az alapszíne természetesen fekete, de annak
is pár árnyalata viszont előfordult bene egy kis fehér is. Már éppen a
díszgombokat gomboltam be, amikor jött Andy, hogy induljak a színpadra lassan,
mert öt percem van.
-
Oké, mindjárt megyek.
- Minden renden van? Olyan fura vagy ma…- kérdezte Andy,
mert nem tudta hova tenni a viselkedésem
- Igen, csak izgulok, de már mondtam. – mosolyogtam rá,
bár inkább vicsorgásnak tűnhetett
- Ha nem megy, akkor...
- Andy, nincs semmi bajom, egyszerűn ideges vagyok, mert
pár percen belül végre egy új út nyílik meg előttem, amit egyedül kell végig
vinnem, Tom nélkül. Ennyi.
-
Oké, megértettem.
Már majdnem indultam volna, amikor
Gustav és Georg megékezett az öltözőbe és sok sikert kívántak a megnyitóhoz.
Azt mondták, hogy mindenképpen el akartak jönni és még akkor is az első sorba
ültek volna, ha nem kapnak meghívót, ami által be sem jöhettek volna az
épületbe.
Miután váltottam velük pár szót
elindultam a színpad felé, ahol éppen engem konferáltak fel, hogy mutassam be a
saját kollekcióm és cégem. Egyébként megnéztem a többi cég képviseletét is és
hát nem nagyon tetszett az összkép. Nem értettem, hogy a mályvaszínhez miért
használtak zöldet és barnát egyszerre és azt sem, hogy miért volt a pasikon
szoknya. Nem írtam félre, tényleg szoknya volt rajtuk.
- És most következzen egy olyan fiatalember, aki mindent
feladva, szinte a nulláról kezdte újra az egész életét testvére elvesztése
után…. – még hozzátett egy-két mondatot, de nem figyeltem, mert Andyre néztem,
aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint én
Nem tudom, hogy ki mondta ezt
nekik, de nem sajnáltatni akartam magam és nem esett jól, hogy úgy állítanak
be, mint egy vesztest. Igaza volt abban, hogy új életet kezdtem, de ezért nem
kell sajnálni; én döntöttem így. Ha akartam volna, akkor folytattuk volna a
Tokio Hotelt Tom nélkül, de inkább újrakezdtem mindent. Viszont nem
gondolkodhattam tovább, mert ki kellett mennem a színpadra, ahol újra több száz
szempár szegeződött rám. Nekem pedig újra kellett írnom a szövegemet.
- Ahogy Ronald említette mindent újra kellett kezdenem
az életemben, de Tom elvesztése nem gátolt meg abban, hogy valóra váltsam az
egyik legnagyobb álmom. Már egészen kiskorom óta tervezgettem ruhákat, de csak
most éreztem elékezettnek az időt, hogy megmutassam a………
- Bill, telefon…! – futott oda hozzám Susanne én pedig
kb. rákvörös fejjel meredtem rá, hiszen nem ezt beszéltük meg, hanem, hogy ő
majd intézi a megrendeléseket vagy az esetleges más dolgokat
- Sus, éppen felkonferálom a…
- Ez fontosabb, mint a bemutatód! – mondta Sus halkan,
de az elnémult teremben szerintem mindenki hallotta
- Elnézést kérek nem tudom, hogy mi…..
- BILL, VEDD MÁR ÁT! – Sus olyan indulattal beszélt
hozzám, ami miatt már én szégyelltem magam
Ezután sietve átadtam a mikrofont a
színpadra futó Andynek, aki ugyanúgy nem érette a helyzetet, mint én. Viszont
még le sem mentem a színpadról felemeltem a kis készüléket és beleszóltam.
-
Jó napot kívánok. Bill Kaulitzcal beszélek? – kérdezte
egy mély férfihang a vonal másik végén
-
Igen, én vagyok.
- A nevem Dr. Schiller és azért hívtam önt, mert
feltehetőleg a repülőgép-balesetben eltűntnek nyilvánított testévért
szállították be hozzánk egy órával ezelőtt…
- Tessék? Ez most… Édes Istenem – egy pillanat sem
kellett ahhoz, hogy térdre rogyjak és zokogni kezdjek
Ez volt az elmúlt hónapokban minden
álmom. Minden este csak abban reménykedtem, hogy amikor reggel felkelek, Tom a
nappaliban fog vidáman fütyörészni és reggelit készíteni miközben én álmosan
leülök mellé és csak figyelem. Abban reménykedtem, hogy ez az elmúlt pár hónap
csak egy rossz álom és egyszer majd felébredek és minden olyan lesz, mint
előtte. Talán tényleg ez történt; felébredtem a legszörnyűbb rémálmomból.
2016. november 3., csütörtök
Alone
Sziasztok! Ahogy megígértem itt van az Alone folytatása, ami igaz, hogy sokára, de megérkezett.
Tudom, hogy nagyon régen nem volt érdemleges bejegyzés a blogon, de sajnos ez most egy olyan szakasz volt át kellett gondolnom a dolgokat, összekapkodott munkát pedig - ahogy már nagyon sokszor mondtam- nem szeretnék elétek tenni.
Most viszont itt van a 24.rész ,amihez jó olvasást kívánok! :)
24.: Just one day before
A kapkodás és az idegbaj
napjaként jellemezném a mai napot. Kapkodtunk, hogy minden a helyén legyen a
megnyitóra és az idegbaj kerülgetett minket, mert semmi nem úgy jött össze,
ahogy kellett volna. De kezdjük az elején.
Már hajnali hatkor felkeltetem,
hogy biztosan el ne késsek a bemutatóról, ami Berlinben lesz, hiszen ez a BTK
egyik legfontosabb napja és megjelenése. Itt most egy perces késés sem
megengedett. Szóval, miután elvégeztem a reggeli teendőimmel, amik most feltűnően
lassan mentek elindultam Andyhez, hogy együtt elinduljunk a helyszínre. De
természetesen már itt akadályba ütköztem. Andy nem volt otthon.
- A szomszédsrác nincs itt, úgy egy fél órája ment
el. Átadjak neki valamit? – kérdezte Andy szomszédja, aki valószínűleg az
ablakából leskelődött, mert máskülönben hogyan vett volna észre (?)
- Nem köszönöm, akkor felhívom! – mondtam
mosolyogva, miközben előhalásztam a telefonomat
Kiderült, hogy Andy csak a közeli
pékségbe ment, mert nem volt biztos benne, hogy én enni fogok valamit és nem
akart a Nagy Napon a kórházba pátyolgatni. Persze, ha már így alakul, akkor
leültem a lépcsőre és megvártam, hogy visszaérkezzen, hogy aztán végre
elindulhassunk Berlinbe.
-
Jó reggelt, Bill! – köszönt Andy, miközben
kiszállt a hatalmas BMW-jéből
-
Neked is! Indulhatunk? – mosolyogtam valami
érthetetlen módon
-
De jó kedve van valakinek. Minek köszönhető ez a
hangulatváltozás?
- Fogalmam sincs. Egyszerűen ma jól érzem magam és
izgatott vagyok. Remélem minden jól fog menni!
- Semmi gáz nem lesz; a modellek tudják a
dolgukat, a tervezők jelen vannak és útbaigazítást adnak majd. Csak légy
nyugodt és koncentrálj.
Andy szavai valamelyest
megnyugtattak, ugyanakkor felcsigáztak. Egyszerűen nem tudom, hogy mi van ma
velem. Úgy értem teljesen jól érzem magam, mintha minden a régi lenne. De
amikor erről beszámoltam Andynek azt mondta, hogy csak az izgatottság teszi ezt
velem; és lehet, hogy igaza van. Tom nélkül soha nem leszek már teljes ember,
hiába álltatom magam.
Miután elindultunk és
felhajítottunk az autópályára a sor nagyon lassan haladt, mert valami baleset
volt előttünk és fél pályán lehetett csak közlekedni. Amikor már fél perce
szitkozódtam megcsörrent a telefonom, aminek megint nem örültem, mert csak bajt
jelenthet.
- Bill, tudom, hogy nagyon rosszkor hívlak, de
valami nem stimmel a ruhákkal. Három tervező nem azt kapta, amit iderendelt.
Mit csináljak? – kérdezte Susanne, Andy asszisztense, aki egyben az enyém is
- Sus, fogalmam sincs, hogy mi legyen. Mennyire
gáz a helyzet? – ha nem a legjobb haverom autója lett volna, szerintem a
műszerfalat ripityára töröm, annyira ideges voltam
- Azt mondják, hogy nem ezeket kérték ide és nem
is ezeket próbáltatták fel a modellekkel.
- Jó, mentsétek a menthetőt. Mi már nem fordulunk
vissza, mert az autópályán vagyunk, ahol valami balest volt és ez miatt lassan
haladunk. Örülök, ha időre beérünk!
Ezután, persze mondanom se
kellett Andy látta rajtam, hogy sík ideg vagyok. Percekig csak káromkodtam és
csapkodtam.
- Bill, ha nem akarod, hogy most azonnal áthajtsak
a leállósávba és ott felpofozzalak, akkor hagyd abba! Nem tudom mi ütött beléd
mostanában, de elég bizarr ez a sok hangulatváltozás, amit mostanában produkálsz.
Elhiszem, hogy kib….tul hiányzik Tom és azt is, hogy ez a bemutató kib…tul
fontos lesz, de elég volt!
-
Bocs, ha ideges vagyok, amikor a jövőm forog
kockán!
Egy darabig még vitatkoztunk, de
hamar helyreállt a béke, mert indulhattunk normál sebességben tovább, így
Andynek most az útra kellett koncentrálnia.
Amikor beértünk az épületbe
egyből hátramentem az én részlegembe még csak körül sem néztem az eredeti
terveimmel ellentétben. A mi termünk a 24-es volt és már javában folyt a
készülődés. Sokan a sminkben ültek, sokan a fodrásznál és persze sokan
bajlódtak a ruhákkal is.
-
Na, mennyire nagy a gáz? – kérdeztem a
tervezőktől előttük toporogva
-
Megoldottuk nagyját, de volt, amit kicsit újra
kellett szabni. Nézd meg őket!
Persze, ahogy reméltem
kifogástalanul sikerültek. A bemutató
pedig perceken belül kezdődik, ahol végre megmutathatom a világnak, hogy milyen
tervező vagyok és mi is az a BTK.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
