Happy 28th birthday!

Boldog 28. születésnapot Kaulitz ikrek! <3

12 éve....

Sziasztok!

A mai nap az Alienek számára piros betűs ünnep, hiszen ezen a napon adta ki a Tokio Hotel a debütáló dalát, a Durh den Monsun-t. Nos, azóta eltelt 12 év. Így a mai napon 12 éves lett a Tokio Hotel, ami miatt nosztalgiázzunk egy picit:

És természetesen az elmaradhatatlan dal:

  

Alone

Sziasztok! Nagyon hosszú idő után végre meghoztam a következő részt, ami egy nagyon nagy fordulópont a történetben. Jó olvasást hozzá! :)

26.: Together

Nem érdekelt sem a bemutató, sem a sok rám meredő szempár. Gustav és Georg, sőt Sus is engem nézett, miközben én a padlón térdeltem és zokogtam. Egyszerűen nem fogtam fel, ami történt. Alig pár perce még viszonylag boldogan, a bemutatóra készülök, amivel meg tudtam volna valósítani egy másik álmom; már kezdtem nem a fájdalomra gondolni, ami Tom hiánya miatt van és kezdtem elfogadni, hogy nincs mellettem.

-          Bill, mi van? Mi volt ez az egész? Miért sírsz? Mondjatok már valamit! – lépett be az öltözőbe Andy, aki ösztönösen lehajolt hozzám

-          Tom….   – suttogtam, azt hiszem leginkább magamnak

-          Tessék? – kérdezett vissza Gustav, bár szerintem tisztán hallotta, amit mondtam

-     Megtalálták…. – képtelen voltam összefüggően beszélni vagy akár egy értelmes mondatot összerakni

 A következő emlékem az, az, hogy Andy terepjárójában ülök és száguldunk a kórház felé, aminek a nevét nagy nehezen kinyögtem. Nem tudom mennyi idő alatt értünk be, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Az úton nem szólaltam meg, csak meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Majdnem egy év elteltével megtalálták a bátyámat, akit már hónapokkal ezelőtt halottnak nyilvánítottak.

-        Bill, tudom, hogy egyedül szeretnél bemenni hozzá, de ha akarod, akkor elkísérlek. Úgy értem nem vagyok biztos abban, hogy fel vagy készülve…

-        Mindenki lemondott róla. Mindenki azt mondta, hogy hülye vagyok, hogy még keresem és hiszek abban, hogy él. Tudod, hogy mennyire fájtak ezek a szavak nekem? Van róla fogalmad, hogy mit éreztem, amikor kimondták, hogy halottnak nyilvánítják?   

-          Nem tudom, hogy mit éreztél, de…

-          Nincs de!

A beszélgetés után még egy nagyon kis ideig mentünk, aztán végre odaértünk a kórházhoz.

-          Állj meg, kiszállok!

-          Bill az út közepén vagyunk!

-          Az sem hatna meg, ha az Északi-sarkon lennénk! Engedj ki! – az utolsó szavakat szinte üvöltöttem

Persze azonnal eleget tett a kérésemnek és én kiszállhattam a kocsiból. Egyrészt már nem tudtam elviselni azt a hihetetlen nyomást, amit éreztem, másrészt pedig minél előbb látni akartam a testvéremet.

Amint befutottam a kórház portájára a nő, aki ott volt azonnal tudta, hogy miért vagyok ott, így kérdés nélkül eligazított.

Szerintem ember még nem rohant ennyire, mint én. Konkrétan nem bírtam kivárni a liftet, ezért öt emeletet futottam végig. Ahhoz képest, hogy dohányzom elég jól bírtam. 

-          Jó napot kívánok! Dr. Schiller vagyok, velem beszélt telefonon. – kezdte a középkorú, kissé alacsony orvos

-          Jó napot! A bátyám… - kérdeztem félve

-          A tizenkettes szobában van, a körülményekhez képes elég jól. Legutoljára talán tíz perce voltam bent, akkor még aludt. Kérem, ne keltse fel, hadd pihenjen egy kicsit. Amikor behozták már nem volt magánál, de szerencsére nincs olyan komoly baj, mint amire számítottunk. Ahhoz képest, hogy lezuhant a gépe, csak négy bordája tört el és a jobb karja. Amit még tudni lehet, hogy ki van száradva és talán a feje is megsérült korábban, de még ezt nem tudtuk kideríteni. Elméletileg bármikor felébredhet, mert ez az állapot egy egyszerű alvás. Nyugodtan menjen be hozzá, nem fog semmi olyat látni, ami esetleg megijesztené.

Az orvos monológja után elindultam a kórterem felé, ahova nem lehetett belátni; azt hiszem érthető okokból.    

Az ajtó előtt egy kicsit megálltam és vettem egy mély levegőt. Amikor végre benyitottam, először azt éreztem, hogy már évtizedek óta nem láttam ezt az embert, ugyanakkor megkönnyebbültem.

Tom annyira békésen aludt, mintha mi sem történt volna. Annyi árulkodott a történtekről, hogy a haja és a szakálla megnőtt és természetesen nem volt annyira ápolt, mint szokott. A karja egy sínbe volt rakva, a másikba viszont infúziót kapott.

Amikor odaléptem hozzá nem bírtam megállni, megöleltem és sírni kezdtem az ágya mellett. Nem akartam felébreszteni, de annyira régen láttam és annyira megviselt ez az egész, hogy kitört belőlem minden.

-          Bill… - hallottam egy rekedtes hangot, amit már annyira régen hallottam

-          Tom! – azonnal felálltam és még jobban magamhoz fogtam

-          Hol vagyok? Nem emlékszem…

-          Kórházban vagy. Ha jobban leszel, mindent elmesélek. – mosolyogtam boldogan

Ezután persze bejött az orvos, aki elmondott pár dolgot, majd hagyta, hogy kicsit együtt legyünk, ennyi idő elteltével és bepótoljunk jó pár hónapot. Persze csak kíméletesen.  

Magyarázat

Sziasztok!

Tudom, hogy nincs igazán jó mentség erre a majdnem fél évre, de most mégis megpróbálkozom vele.

Szóval, jelenleg végzős vagyok / voltam. Ki, minek tekinti, így az érettségi végén ezt a helyzetet. Ez még önmagában nem lenne mentség, hiszen nagyon sok végzős van, aki blogot vezet és mégis tud mellette tanulni, viszont nekem ez most nagyon sokat számított, hiszen ebben az évben alapoztam meg talán - nem akarok nagy szavakat használni, de - az életemet.

Az első félév még "gyerekjáték" volt, főleg a második félévhez képest. Onnantól, hogy kézhez kaptuk a félévinket, meg sem álltunk, folyton valami dolgunk volt. Táncpróbák, szalagavató, továbbtanulás, dolgozatok, tételek; azt hiszem inkább nem sorolom tovább.  Egyszerűen annyi minden összejött a gimi utolsó félévében, hogy sem időm, sem energiám, se kedvem nem volt blogot írni. Sokszor este értem haza, utána még nekiálltam a másnapi tanulnivalónak, aztán a végén csak beestem az ágyamba és elaludtam. Ráadásul ezek közben még készültem az angol nyelvvizsgámra, az emelt angol és töri érettségire, ami így egyben megterhelő az embernek. A végén már mindenhol angol szavakat és évszámokat láttam. Ezért (is) jobban láttam, ha nem írok, amíg le nem csitulnak az érettségik. Még ugyan nem vagyok túl teljes mértékben a dolgokon hiszen még a szóbelik vissza vannak, de eztán újult erővel fogok nekivágni az írásnak.

Először is Alone-t hamarosan befejezem, legkésőbb július elsején már újabb történet indul a blogon, így esedékes lesz egy design csere is, így előre láthatólag egy, maximum két napra nem lesz látható a blog senki számára, de erről mindenképpen az Alone utolsó fejezeteinél fel fogom hívni még a figyelmet, nehogy valaki azt higgye, hogy töröltem a blogot. És természetesen a nyár beköszöntével már nem lesznek ekkora kihagyások, sőt.

A végén pedig szeretném megköszönni a stagnálás ellenére is magas látogatószámot. Örülök, hogy még így sem tűntetek el. :)

Alone

Sziasztok! Először s Boldog Újévet! Másodszor pedig sajnálom, hogy megint nem volt rész, de az egész szünetemet végig tanultam, sőt még most sem végeztem mindennel. Viszont végre itt van a 25.rész, ami talán az egyik mérföldkő Bill életében. 

Más: Ha minden igaz, akkor az Alone-val még januárban végezni fogok, így sor fog kerülni a hónap végén egy design cserére, illetve jön az újabb történet, amivel kapcsolatban még nem árulok el semmit, mert nem szeretnék spoilerezni. Ami még talán említésre méltó, hogy februártól elkezdem feltölteni az Átbulizott éjszaka következményei című történetet újraírva. Az indok pedig annyi lenne, hogy túl kezdő voltam, amikor belekezdtem és ez sajnos a stíluson és a nyelvezeten is meglátszik és ez így nekem nem tetszik. 

Most viszont itt a legújabb rész, amihez jó olvasást kívánok! :)  

25.: Egy álom valóra válik

-     Bill, a telefonodat elkérhetem, amíg felkonferálod a BTK-t? Hátha már most beindulnak a dolgok, sosem lehet tudni!- szólt közbe Susanne

-      Tessék, de ne kutass! – tettem hozzá nevetve, mert a helyzet ellenére visszatért a jókedvem

Nem tudom mi ütött ma belém, egyszerűen izgatott és boldog vagyok.  Izgulok, hogy mi fog történni ezen a bemutatón. Eddig is modellkedtem már, és arra volt példa, hogy én nyitottam meg egy bemutatót, de akkor még nem foglalkoztam a súlyával. Úgy voltam vele, hogy megcsinálom, mert meg kell, de ennél több soha nem volt bennem. Most, hogy saját bemutatómat konferálhatom fel, izgatott vagyok.

-   Bill, szerintem kezdj el öltözni, mert mindjárt kezdünk.  – rántott vissza valóságba az egyik tervezőm

Egyébként sokan azt gondolhatják, hogy a legjobb tervezőmmel megcsináltattam a ruhámat és nekem csak a beszéd megírása volt a dolgom. De nem. A ruhámat – mind a hármat – én terveztem és sajátkezűleg vittem el megcsináltatni. Nem akartam egyik emberemmel sem megcsináltatni, mert úgy éreztem, hogy nem lenne helyénvaló, hiszen egy saját céggel rendelkező divattervezőnek ki kell állni a saját – úgy értem nem mások által megálmodott – ruhával is. Én pedig pont ezt teszem.

A megnyitóra egy viszonylag bonyolult ruhát álmodtam meg, ami miatt konkrétan egy menyasszony előbb elkészül az öltözködéssel, mint én. Az alapszíne természetesen fekete, de annak is pár árnyalata viszont előfordult bene egy kis fehér is. Már éppen a díszgombokat gomboltam be, amikor jött Andy, hogy induljak a színpadra lassan, mert öt percem van.

-          Oké, mindjárt megyek.

-    Minden renden van? Olyan fura vagy ma…- kérdezte Andy, mert nem tudta hova tenni a viselkedésem

-       Igen, csak izgulok, de már mondtam. – mosolyogtam rá, bár inkább vicsorgásnak tűnhetett

-       Ha nem megy, akkor...

-        Andy, nincs semmi bajom, egyszerűn ideges vagyok, mert pár percen belül végre egy új út nyílik meg előttem, amit egyedül kell végig vinnem, Tom nélkül. Ennyi.

-          Oké, megértettem.

Már majdnem indultam volna, amikor Gustav és Georg megékezett az öltözőbe és sok sikert kívántak a megnyitóhoz. Azt mondták, hogy mindenképpen el akartak jönni és még akkor is az első sorba ültek volna, ha nem kapnak meghívót, ami által be sem jöhettek volna az épületbe.

Miután váltottam velük pár szót elindultam a színpad felé, ahol éppen engem konferáltak fel, hogy mutassam be a saját kollekcióm és cégem. Egyébként megnéztem a többi cég képviseletét is és hát nem nagyon tetszett az összkép. Nem értettem, hogy a mályvaszínhez miért használtak zöldet és barnát egyszerre és azt sem, hogy miért volt a pasikon szoknya. Nem írtam félre, tényleg szoknya volt rajtuk.

-         És most következzen egy olyan fiatalember, aki mindent feladva, szinte a nulláról kezdte újra az egész életét testvére elvesztése után…. – még hozzátett egy-két mondatot, de nem figyeltem, mert Andyre néztem, aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint én

Nem tudom, hogy ki mondta ezt nekik, de nem sajnáltatni akartam magam és nem esett jól, hogy úgy állítanak be, mint egy vesztest. Igaza volt abban, hogy új életet kezdtem, de ezért nem kell sajnálni; én döntöttem így. Ha akartam volna, akkor folytattuk volna a Tokio Hotelt Tom nélkül, de inkább újrakezdtem mindent. Viszont nem gondolkodhattam tovább, mert ki kellett mennem a színpadra, ahol újra több száz szempár szegeződött rám. Nekem pedig újra kellett írnom a szövegemet.

-     Ahogy Ronald említette mindent újra kellett kezdenem az életemben, de Tom elvesztése nem gátolt meg abban, hogy valóra váltsam az egyik legnagyobb álmom. Már egészen kiskorom óta tervezgettem ruhákat, de csak most éreztem elékezettnek az időt, hogy megmutassam a………

-      Bill, telefon…! – futott oda hozzám Susanne én pedig kb. rákvörös fejjel meredtem rá, hiszen nem ezt beszéltük meg, hanem, hogy ő majd intézi a megrendeléseket vagy az esetleges más dolgokat

-       Sus, éppen felkonferálom a…

-   Ez fontosabb, mint a bemutatód! – mondta Sus halkan, de az elnémult teremben szerintem mindenki hallotta

-       Elnézést kérek nem tudom, hogy mi…..

-    BILL, VEDD MÁR ÁT! – Sus olyan indulattal beszélt hozzám, ami miatt már én szégyelltem magam

Ezután sietve átadtam a mikrofont a színpadra futó Andynek, aki ugyanúgy nem érette a helyzetet, mint én. Viszont még le sem mentem a színpadról felemeltem a kis készüléket és beleszóltam.

-          Jó napot kívánok. Bill Kaulitzcal beszélek? – kérdezte egy mély férfihang a vonal másik végén

-          Igen, én vagyok.

-     A nevem Dr. Schiller és azért hívtam önt, mert feltehetőleg a repülőgép-balesetben eltűntnek nyilvánított testévért szállították be hozzánk egy órával ezelőtt…

-       Tessék? Ez most… Édes Istenem – egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy térdre rogyjak és zokogni kezdjek

Ez volt az elmúlt hónapokban minden álmom. Minden este csak abban reménykedtem, hogy amikor reggel felkelek, Tom a nappaliban fog vidáman fütyörészni és reggelit készíteni miközben én álmosan leülök mellé és csak figyelem. Abban reménykedtem, hogy ez az elmúlt pár hónap csak egy rossz álom és egyszer majd felébredek és minden olyan lesz, mint előtte. Talán tényleg ez történt; felébredtem a legszörnyűbb rémálmomból.