Sziasztok! Meghoztam a történet következő részét amiben Billék már egy kicsit( nagyon) közelebb kerülnek az álmukhoz. Jó olvasást hozzá. :D
10.: Csoda!
Gustavval és Georggal az évek során nagyon jó barátságot
alakítottunk ki. Főleg,hogy volt egy közös témánk; a zene. Így négyen mindent
meg tudtunk beszélni egymással,amit cikinek tartottunk a szüleinkkel, vagy ami
éppen tényleg olyan dolog volt, hogy nem gyerek- szülő téma. Amikor abban a
klubban felléptünk, - ami mára a törzshelyünkké vált – mi ketten Billel már
tudtuk, hogy valami meg fog változni,de mi sem mertünk ilyen nagyot álmodni
mint ahol most vagyunk. Nem gondoltuk volna, hogy négy fiatal srácból, akik
csak véletlenül találkoztak össze, egyszerre összeszokott zenekart formálnak.
Pedig már úgy összebarátkozunk,mintha születésünk pillanatától fogva ismernénk
egymást. Azóta már eltelt négy év. Jelenleg 2004-et írunk. Éppen Gustavék
autójában ülünk és kocsikázunk a fellépésünkre a Devilish-el.
-
Srácok,am mikor végeztek? – kérdezte Gustav anyukája
-
Nem, tudom, szerintem olyan este tíz óra körül, de
lehet, hogy később. – jött a válasz Gustól.
-
Renden, vigyázzatok magatokra, sok sikert! – mosolygott
ránk.
Miután bepakoltunk a koncert helyszínére, még egyszer
ellenőriztünk mindent, mehetett a buli.
A bandával jobbnál, jobb számokat adtunk elő, ami csak a saját
repertoárunkból került elő. Bill és én még a Devilish előtt sokszor csináltunk
feldolgozásokat is. De ma már nem tesszük,mert van egy csomó saját
szerzeményünk is, ami talán annyival jobb, hogy a mi érzelemien és gondolataink
vannak benne.
Jóllehet, hogy még csak tizenöt évesek vagyunk, de már most
komoly érzelmeket vált ki az emberből, ha meghallja.
A koncert közben, egy asztalon kínáltuk az első és egyben
egyetlen Devilish CD-t. Bill a szünetek alatt – amíg mi hangoltunk- eladta a
lemezeket és így még némi pénzt is gyűjtöttünk, de sajnos a bevételünk nagy
részét oda kellett adni a hely tulajának, jogdíj miatt, ami annyit jelentett,
hogy minden nála eladott CD után nekünk is fizetni kellett, hiszen az ő
tulajdonában álló épületben adtuk el. De hát mindenkinek el kell indulni
valahonnan.
Éppen egy kisebb megbeszélést tartottunk amikor felfigyeltem
egy férfira,akit már többször láttam ebben a klubban,de nem tudtam,hogy ki az.
Sokan szoktak idejárni és nyilván nagyon sok visszajáró vendég van,de ez a
férfi más volt. Mindenki egyszerű farmert és pólót/ pulóvert viselt,de ő
öltönyt. Először úgy gondoltam, hogy valami ellenőr féle, de nem az.
-
Srácok, ki az, az alak? – kérdezte Georg az öltönyös
hapsi felé biccenve
-
Nem tudom, de többször itt volt már. – válaszoltam
-
Mit akarhat? Ha ellenőr lenne akkor elég lett volna
egyszer idejönnie. – Bill
-
Nem mindegy,hogy ki az? Az a lényeg, hogy itt van és
minket hallgat. – folyt bele az eszmecserénkbe Gustav is
-
Végül is nekem nyolc….- hagyta rá Bill
A koncert nagyon jól sikeredett. Mindenki tapssal köszönt el
tőlünk.
Mikor épp készülődtünk volna kimenni egy kis friss
levegőért, elindult felénk az öltönyös pasi. Mi nem tudtuk, hogy mit akar, úgy
gondoltuk, hogy csak keres valamit, de aztán előttünk állt meg. Ezt a helyzetet
nem tudtuk mire vélni, de ami ez után jött még csak elhinni sem mertük.
-
Sziasztok! Peter Hoffmann vagyok, zenei producer. Egy
ideje figyellek titeket és rá kellett jönnöm, hogy nagyon tehetségesek vagytok.
-
Öhm….- nem tudtuk, hogy mit is mondhatnánk erre
A bemutatkozást követően minden ment magától. A férfi, mint
kiderült Peter,meghívott minket egy italra, majd egy hosszú beszélgetést
követően egy STUDIÓBA! Először nem akartunk hinni a fülünknek és majdnem
visszakérdeztünk, hogy jól hallottuk- e.
Peter zenei producerként fiatal tehetségeket fedez fel és
segít nekik elindulni a zenei pályán. A srácokkal úgy gondoltuk, hogy egy
nagyon jó barátra tettünk szert aki egyben segíthet megvalósítani az álmunkat.
Mikor otthon elmeséltük csak annyit mondtak, hogy sok sikert
a találkozóhoz.
Este már a szokásunkhoz híven Bill nálam volt és
beszélgettünk.
-
Tom szerinted mi lesz majd a stúdióban? – érdeklődött
-
Nem tudom,csak azt, hogy rohadtul fel kell rá készülni.
– adtam a választ
-
Mi van ha nem sikerül? Ha nem talál minket elég
tehetségesnek a „bandája”? Ha valamit elrontok?
-
Nem tudom, de akárhogy is lesz, megpróbáltuk. – jött a diplomatikus válaszom
Mindketten izgatottan aludtunk el, és vártuk, hogy mit hoz a
találkozónk Peterrel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése