Alone

28.: Otthon, édes otthon

Persze az, hogy Tomnak nem volt olyan sérülése, ami miatt hetekig kórházban kellett volna lenni nem azt jelentette, hogy egy napot sem töltött bent. Egészen pontosan még egy hetet töltött ott, mivel az orvosok, főleg dr. Schiller nem akarta, hogy bármilyen probléma adódjon és esetleg maradandó károsodása legyen. Így a kórházat hivatalosan a mai nap hagyhatta el.

-          Mivel nem találtunk semmit, ami rendellenességre utalna, ezért kiengedjük önt, Tom, de ez nem azt jelenti, hogy az első útja egy kocsmába kell, hogy vezessen. Úgy értem még sokat kell pihennie ahhoz, hogy teljesen felépüljön ezért csak kíméletesen mindennel. Mozogjon egy keveset otthon is, ahogy itt tette és napról napra növelje a távokat. – adta az utasításokat dr. Schiller, mikor bejött közölni a végeredményt

-          Rendben, vigyázni fogok rá. – mosolyogtam az orvosra, aki már távozóban volt

-          Nagyon fontos a fokozatosság és ez igaz a mentális visszaszokásra is. Bill, arra kérem önt, hogy még mindig ne zúdítson rá sok mindent, szép lassan kell, hogy visszarázódjon ebbe a környezetbe. És a legjobb lenne, ha most nem vinné új helyekre és nem is lennének körülötte olyan emberek, akiket esetleg még soha nem látott a baleset előtt sem.

-          Ezzel nem lesz probléma, nincs sok új ember körülöttem.

Ezután a doktorúr elment megírni Tom papírjait, mi pedig nekiálltunk pakolni. Időközben anyuék hoztak be nekünk ruhákat meg egyéb szükséges dolgokat, így azokat most haza kellett vinni. Persze én hajolgattam a cuccokért, Tom pedig az ágyon ülve hajtogatott. Nem akartam, hogy megterhelje magát és valami gond legyen. Inkább végezzen kisebb munkát, minthogy még egy hetet itt töltsön.

-          Bill, a szobám…..

-      Olyan, amilyen volt. Úgy hagytam mindent, ahogy volt, nem piszkáltam semmit, csak a nappaliból tettem el a gitárjaidat a szobádba, az állványra. Egyébként csak takarítani jártam oda, még a bejárónőt sem engedtem be a szobádba, mert féltem, hogy valamit elrak.

-          Mintha el sem mentem volna? – kérdezte Tom szinte döbbent hangon

-    Igen a szobád olyan. Egyébként a házban sem változott semmi, csak pár cuccot cseréltem le. Emlékszel arra az otromba vázára, amit a nem is tudom kitől kaptunk? – itt szüntetet tartottam, hogy vissza tudjon emlékezni; miután bólintott folytattam – Na, azt elajándékoztam valakinek, de nem tudom kinek. Annyira csúnya volt, hogy nem akarta megtartani.

-     Nagyon jól tetted, én is gondolkodtam rajta még a baleset előtt. De nem tudtam, hogy te mit szólnál hozzá, ezért ott hagytam. 

Miközben pakoltunk még beszélgettünk egy csomót, de csak ilyen általánosságokról, amiket leginkább Tom kérdezett. Éreztem rajta, a komolyabb dolgokra még nem áll készen, ezért nem is erőltettem az olyan témákat. Például kerültem a banda témát és azt sem mondtam lel neki, hogy saját divat céget alapítottam. Ezeket majd akkor szeretném elmondani neki, amikor lelkileg is elég stabil lesz hozzá. Habár az orvos szerint már nem eshet kómába a sokktól, de azért én még tartok attól, hogy csak így elmondjam neki. Egyrészt mert szerintem így is elég rossz neki, mivel a kezét még mindig gipsz takarja és nem tudni, hogy helyre fog-e jönni neki valaha annyira, hogy újra gitározzon, másrészt meg valahogy még nem szeretném a szemébe mondani, hogy vége, lezárult egy korszak az életünkben. Persze erről Gustav és Georg is tud, sőt Davidnak is szóltam, így nem érhet az a meglepetés, hogy valaki elkotyogja magát.

-      Bill, szerinted kapni fogok fájdalomcsillapítót? Fáj a bordám és így aludni sem fogok tudni. – szakított meg a gondolatmenetemben Tom

-    Szerintem igen, de majd megkérdezem az orvost. Ha fáj, akkor dőlj hátra és pihenj, majd én megcsinálom a többit. Neked nem kell erőlködni. – persze korántsem az a legjobb megoldás, hogy dőljön hátra, de dr. Schiller megmondta, hogy nem tömhetem gyógyszerekkel, csak akkor adhatok neki fájdalomcsillapítót, ha már elviselhetetlen lesz

-          Megpróbálom. De nem gond? – kérdezte felszisszenve a fájdalomtól miközben ledőlt

-      Dehogy, csak pihenj, majd én csinálom. Otthon pedig készítek neked valami finomat, ha anya még nem csinált, aztán alszol egy kicsit- mosolyogtam a bátyámra

Na, nem mondom, hogy nem töltött el aggódással, hogy fáj neki, de az sem megoldás, hogy gyógyszerrel tömöm, éppen azért inkább próbáltam alternatív megoldást találni a problémára.

 Miközben pakoltam, bejött dr. Schiller, hogy átadja a papírokat és még egyszer figyelmeztessen a dolgokra. Megint elmondta, mit nem szabad Tomnak és azt is, hogy mennyit kell pihennie, majd el is ment, mert hívták egy súlyos esethez.

-       Na, akkor, induljunk haza! Már több, mint egy éve nem voltam otthon. – mondta mosolyogva Tom, de azért láttam az arcán, hogy csak kínjában nevet

-         Induljunk! De azt meg kell ígérned, hogy bármi baj van, azonnal szólsz, nem próbálod megoldani magadtól. Azt te is hallottad, hogy sem a lelki, sem a fizikai dolgokkal nem kell egyedül megbirkóznod. És ebben meg kell erősítenem dr. Schiller, mert itt vagyok, nekem bármikor szólhatsz, akár hajnali kettőkor is átjöhetsz hozzám, ha egy kis beszélgetésre vágysz. – erősítettem meg Tomban azt az érzetet, hogy mellette vagyok és bármiben segítek neki

-          Rendben, mindenképpen szólni fogok. – mosolygott vissza

Ezután már nem beszéltünk, inkább ténylegesen elindultunk hazafelé, mert már én is otthon lettem volna, a sok kórházi nap után, de legfőképpen Tomot akartam egy olyan helyen tudni, ahol szeret lenni és nem érzi magát idegennek.

Lassan vezettem az úton, egyrészt, hogy a bátyám fel tudjon készülni az érkezésre, másrészt, mert már napok óta nem aludtam rendesen és nem szeretnék balesetet okozni és visszakerülni a kórházba.

-          Huh, hát hazaértem. Otthon, édes otthon! – mondta Tom, amikor leparkoltam a kocsival a garázs előtt

-          Igen, ennyi idő után végre itthon vagy!

Amikor bementünk a házba Tom először csak óvatosan nézett körbe; szerintem nem hitte el, hogy újra itthon van és azt sem, hogy túlélte ezeket a megpróbáltatásokat. Anyu persze kitett magáért és készített nekünk ebédet, sőt a srácok is itt voltak, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna, ahogy kértem őket. Tudom, hogy nem szép dolog, de megbeszéltem velük, hogy nem mondjuk el Tomnak az igazságot, amíg teljesen jól nem lesz, és annak érdekében, hogy ne tudjon meg semmit, a postámat is átirányítottam anyuékhoz. Ők azok, akikben feltétel nélkül megbízom, ezért nekik a pénzügyeim sem tabuk. Tulajdonképpen ők az egyetlenek Tomon kívül, akik tudnak rólam mindent. Az életem minden egyes pontja nyitott könyv előttük, ezért természetes volt, hogy ezt rájuk bízom.

Persze nem sokáig voltak nálunk a vendégeink, mert Tomnak pihennie kellett és még körbe is szeretett volna nézni.

-     Bill, szeretnék lefürödni, feljössz addig, hogy ne legyen baj? – kérdezte a bátyám, amikor mindenki elment

-          Persze, megcsinálom a vizet is. – mosolyogtam rá kedvesen

Miután megfürdött és rendbe tette magát, elment pihenni egy kicsit, én pedig felhívtam Natalie-t, hogy holnap csinálja meg Tom haját, mert nagyon nem jó így.  Tudom, hogy az elmúlt egy évben nem az volt a fő gondja, hogy levágja a haját, de most már hál istennek visszakerült a civilizációba, ezért nem maradhat így. Mondjuk a kórházban százalékos ellátást kapott és egy szavunk nem lehet, de a szakállát és ezeket nem vágták le neki, mert nem tudták, hogy milyen volt előtte, én pedig nem akartam leborotválni neki. Majd Natalie megcsinálja neki; mondjuk hozzá tartozik az igazságokhoz, hogy nem mertem megcsinálni, mert nem igazán tudtam, hogy mit okozok vele. Az orvos azt mondta, hogy a lehető legkevesebb változás érje, ezért hagytam neki.

De most, hogy végre hazakerült, újra az a Tom lesz, aki a baleset előtt volt. Legalább is remélem.