Alone

Sziasztok! Tudom, hogy már nagyon rég volt rész, de mint többször írtam, sok minden közbejött és nem akartam a történet rovására vinni a dolgokat, így inkább nem írtam a történethez kapcsolódóan. De ahogy írtam az utolsó kommentben a részhez kaptok egy kis meglepetést is. Úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az időt és befejezem a történetet, hiszen már épp elég ideje húzom- halasztom a dolgokat. Úgyhogy a meglepetés az az, hogy felrakom az összes még tervezett részt, a mai napon. Így az Alone-t letudom zárni és belekezdeni egy újabb történetbe.
Viszont még mielőtt elkezdenétek olvasni, ne feledkezzünk meg arról, hogy nemrég volt a kedvenc dobosunk 29. születésnapja. Így utólag is Boldog Szülinapot Gustav!

27. Újra

Az orvos elmondta, hogy mielőtt engem értesítettek, Tomot megműtötték a keze miatt, ami sajnos rosszul forrt össze, így újra el kellett törni, hogy később ne legyen problémája vele és azt is hozzátette, hogy Tom még nagyon gyenge ezért kímélnem kell.

-          Doktorúr, mit lehet tudni, mikor jöhet haza? – kérdeztem, amikor dr. Schiller kifelé igyekezett

-        Mivel most volt műtve és a további komplikációkat szeretnénk elkerülni ezért a héten még bent tartjuk minimum, viszont ha van fejsérülése is, akkor még tovább. – válaszolt az orvos, majd kiment, így mi ketten maradtunk Tommal

Ahogy végignéztem a bátyámon csak nehezen hittem el, hogy újra itt van és azt is, hogy a viszonylag megúszta. Ha belegondolok, hogy alig élték túl a balesetet, akkor azt hiszem, hogy nagy szerencséje volt Tomnak és nekem is, mert visszakaptam a bátyámat.

-          Bill, mi történt? – kérdezte rekedtes hangon Tom pár perccel az orvos távozása után

-          Mire emlékszel? – nem akartam megterhelni, nehogy baj legyen belőle

-         Arra, hogy lezuhant a gépem és valahol az erődben húztam meg magam egy ideig. Aztán semmi, se kép, se hang.

-      Nem tudom, hogy meddig lehettél eszméletlen, de végre rád találtak és repülővel érkeztél, amin egy külön orvos csapat figyelt rád. A kezedet meg kell műteni, mert rosszul forrt össze és ki is vagy száradva, de ezen kívül szinte semmi bajod nincs. Ja, és pár bordád tört el. Viszont hallottad dr. Schillert, jövő héten kijöhetsz.

-   Többiekkel mi lett? Mármint a bandával és a srácokkal? – kérdezte Tom még mindig egy kis bágyadtsággal a hangjában

-     Miután eltűnttél nem folytattuk. Megegyeztünk abban, hogy ennyi volt és, hogy mindenki kezd valamit az életével.  De majd erről később beszéljünk szerintem, amikor már teljesen felépültél. Nem akarlak leterhelni. Pihenj egy kicsit.

Persze még beszélgettünk egy rövid ideig, de nem akartam, hogy Tom elfáradjon miattam, ezért inkább csak a hétköznapi témákról beszélgettünk. Én nem kérdeztem a dzsungelben töltött időről, ő nem mesélt, én pedig az itthon történtekről nem beszéltem, mert úgy éreztem, hogy ezek a dolgok sokként érhetik, hiszen idestova egy évig nem volt köztünk. Azóta sok minden megváltozott, köztük mi is. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem beszélünk ezekről az időkről, csak szeretném megvárni, hogy Tom teljesen felépüljön és lelkileg is helyrebillenjen, ahogy én is. Nekem is nagy megrázkódtatás volt újra látnom őt, de talán ez most neki a nagyobb trauma, hiszen amikor legutoljára tudott magáról, akkor valahol egy erdőben volt, most pedig egy németországi kórházban fekszik. 

A csacsogásunknak dr. Schiller vetett véget, aki vizsgálatokra akarta vinni a bátyámat, ahova én is mentem velük. Muszáj volt megnézni, hogy nincs-e fejsérülése, nem károsodott-e az agya vagy bármilyen más szerve. A doktorúr azt mondta, hogy könnyen lehet, hogy van rejtett sérülése, amit az adrelain miatt nem érez most Tom.  Merthogy az, hogy engem újra lát egy hatalmas adrelain adagot szabadított fel a testében, hiszen már régen látott.

-      Először elvisszük egy koponya CT-re, majd röntgenre és ultrahangra. Amikor behozták akkor a kezével és a bordáival voltunk elfoglalva, mert a kartörése elég súlyos volt, a cél pedig az volt, hogy megmentsük a végtagját, hogy újra használható legyen.  – sorolta a dolgokat az orvos, miközben haladtunk a vizsgáló felé

-      Doktor úr, ön szerint újra olyan lesz a kezem, mint volt? A baleset előtt gitároztam és jobb lenne, ha inkább most tudnám meg, hogy soha többé nem fogok tudni, mint akkor, amikor már teljesen összeszedtem magam lelkileg. – kérdezte Tom, pedig jól tudta, hogy nem folytattuk a bandát, habár az még nem mondtam el neki, hogy valószínűleg nem is fogjuk

-         Nézze Tom, elég komoly volt a sérülése, ráadásul újra el kellett törni, mert rosszul forrt össze, így nem tudok semmi biztosat mondani. Az biztos, hogy gyógytornára lesz szüksége, mert most minimum hat hétig lesz gipszben, ráadásul nem láttuk, hogy hogyan funkcionált a műtét előtt.

-       Értem, tehát valószínű soha nem lesz olyan, mint volt. – láttam Tom szemében, hogy ez fáj neki, de én örültem annak, hogy ennyivel megúszta

A beszélgetés közben beértünk a vizsgálóba, ahol nekem az orvossal kellett maradnom, amíg Tomot betolták a másik terembe, ahol én láthattam, mivel üvegfal volt csak köztünk. Itt megnézték a fejsérülését, ami hál Istennek nem volt, és az orvoson is azt láttam, hogy megkönnyebbült. Ezután még volt két további vizsgálat, ahol szintén nem találtak semmi rendellenséget, és ha ez így is marad, akkor hamarosan kiengedik.

-          Herr Kaulitz, egy pillanatra! – hívott ki az orvos Tom kórterméből

-          Igen dr. Schiller?

-          Nézze, tudom, hogy most nagyon örülnek mindketten és higgye el, én volnék a legboldogabb, ha a bátyának semmi baja nem volna. Félre ne értsen, nincs szervi rendellenessége, csak nem biztos, hogy lelkileg is ilyen stabil, mint fizikailag. Arra kérem önt, hogy csak finoman adagolja az otthon történteket. Rendben, hogy tud arról, hogy a zenekart nem folytatták az eltűnése után, de kérem, a többi dolgot csak finom adagolja, mert lehet, hogy nem tenne jót az egészségének. Úgy értem, hogy hiába látjuk teljesen stabilnak, hiába nem találtunk agyi elváltozást könnyen megeshet, hogy egy erősebb sokk hatásra kómába esik, mivel ez most neki egy erős megrázkódtatás volt.

-    Értem, akkor talán jobb lenne, ha csak arra válaszolnék, amit kérdez? Mármint magamtól ne meséljek neki?

-     Igen, pontosan ez kérném öntől. Csak azt mondja el, ami nem lehet Tom számára nagy sokk és természetesen azt, amit ő kérdez, de azt is csak finoman. Esetleg majd miután kiengedtük és úgy látja, hogy lelkileg is stabil. Esetleg most beszélhetne egy pszichológussal, akinek meg tudna nyílni teljesen.

-      Nem, nem szereti a pszichológusokat, úgy érezné, hogy bolondnak tartjuk. Velem mindent meg tud beszélni és meg is szokott. De ha mégsem akkor nyilván szólni fogok önnek, és igénybe vesszük a pszichológust. De egyelőre még nem szeretném.

-          Rendben, ön tudja.

Ezután már nem beszéltünk, mert el kellett mennie egy másik betegéhez én pedig nem akartam egyedül hagyni Tomot.

Mire visszaértem a szobába a bátyám már annyira mélyen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni, ezért csak leültem mellé és néztem őt. Figyeltem, hogy milyen békésen alszik annak ellenére, hogy mi történt vele és örültem, hogy visszakaptam azt az embert, aki számomra a legfontosabb.