Alone

29.: Visszatérés

Örökké nem titkolhattam Tom elől az igazságot. Tudtam, hogy egyszer el kell mondanom neki az elmúlt egy évet, de mindenképpen várni szerettem volna, amíg Tom teljesen helyrejön.

Ma kellett visszamennünk az utolsó kontrollra, bár a bátyám állítása szerint erre már semmi szükség, mert jól van. Nyilván még nem tehet hirtelen mozdulatot, de én is azt látom rajta, hogy egyre jobban van. Úgy értem, hogy visszakapta a régi külsejét, mínusz pár kilóval ugyan, de ugyanolyan, mint volt.  

-          Tom, igyekezz! – szóltam fel neki az emeltre, mert nem szándékozott jönni

-          Mindjárt kész vagyok! – kiabált vissza

Most, hogy újra itt van, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy megint időben kelek és csinálok mindent, mert Tom még nem nagyon illeszkedett vissza ehhez a tempóhoz. Úgy értem, ha valahova menni kell, akkor nekem kell szólnom neki, hogy el ne késsünk, vagy esetleg el ne felejtse a dolgot.

-          Izgulsz? – kérdeztem az autóban ülve a volán mögül

-      Nem, nem érzem úgy, hogy bármi gondom lenne, nyilván még vissza kell rázódnom néhány dologba, de jól vagyok, ezért is kérlek arra, hogy mesélj majd el otthon mindent, az elmúlt egy évről. – kért meg Tom, mire én egy kicsit nagyobbat nyeltem a kelleténél.

-          Biztos készen állsz rá? – pillantottam rá

-          Igen; nézd, tudom, hogy van valami nagy jelentőségű dolog, amit nem mondasz el, de hidd el jól vagyok és örökké nem titkolózhattok!

Tudtam, hogy eljön ez a nap is egyszer, de még ehhez korai szerintem, de Tom tudja. Ha ő ezt szeretné, akkor az orvos után elmondok neki mindent, amit tudnia kell. Azt nem tudom, hogy hogy fog rá reagálni, de bízom benne és szerintem előtte megbeszélem az orvossal is. Nem akarok problémát, a célegyenes előtt.

-          Na, akkor menjünk, az utolsó kontrollra! – állítottam le az autót

A kórházban már nem fogott el a rosszullét, mint az első alkalommal, de most sem éreztem magam a legjobban. Világéletemben utáltam a kórházakat, de a hangszálműtétem óta végképp, eddig nem vett rá semmi, hogy ide jöjjek, de tudom, hogy Tom miatt muszáj, mert az öccse vagyok és támogatnom kell ebben is.

Amíg én elfilózgattam magamban dr. Schiller már is hívta Tomot, akivel természetesen én is bementem. Most sem csinált különösebb dolgot, mint eddig, csak annyival másabb ez az alkalom, hogy most hozta Tom zárójelentését, amiben hivatalosan is gyógyultnak van nyilvánítva. A kezéről lekerült a gipsz, a testén eltűntek a zúzódások és már csak a soványsága emlékezetet a balesetre. Sajnos sokat fogyott, de szerencsére nem volt kritikus állapotban, ezért most könnyű neki híznia. Még egy jó öt kilót magára szed és teljesen a régi önmaga lesz.

Miután elköszöntünk az orvostól, remélhetőleg végleg, bementünk egy kis étterembe, hogy megünnepeljük ezt a csodát. Merthogy az volt.

-          Akkor, mesélsz? – kérdezte Tom miután leadtuk a rendelést

-       Inkább majd otthon. Ez nem egy olyan téma, amit itt kell megbeszélnünk, ráadásul sok információ lesz egyszerre ez neked.

-     Oké, de akkor légy szíves ne húzzuk tovább. Eddig értettem, miért nem akarod elmondani és tényleg a többiek előtt is le a kalappal, amiért úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, de azért nem vagyok hülye. Látom, hogy van valami, amit eltitkoltok előlem. Bill, a postást vagy lesed, hogy mikor jön, vagy nagyon jól rejtegeted vagy nem tudom hol vannak, de észrevettem, hogy semmi nem érkezik. Ami már csak azért is érdekes, mert a reklám újságok meg a többi szemét szokott jönni, mostanában pedig anyu hozza őket. És azt is észrevettem, hogy a bandáról sincs semmi hír, és akárhogy próbáltam kutakodni a neten mindig leblokkolt a gépem, és nem tudtam feloldani, mert valami jelszót kért. Bill, mi folyik itt? – a hangjában hallottam a kétségbeesést és azt, hogy tényleg magyarázatokat akar

-          A postát átirányítottam anyuhoz, hogy ne okozzon bajt, a gépet pedig én jelszavaztattam le és én blokkoltam a bandáról szóló híreket is, de otthon minden elmondok.

-          Nem lesz menekvés! Most ezt megesszük, hazamegyünk és mesélsz.

Persze Tom az evést úgy érette, hogy egyben nyeljünk le mindent és menjünk. Én pedig direkt lassan ettem, mert féltem. Féltem attól, hogy mi fog most történni. Mennyire fog kiakadni és mit fog mondani erre. Ismerem a bátyámat, mint a tenyeremet, de sajnos ez az egy év megérződik a mi kapcsolatunk is, és nem tudom, hogy mit váltanak ki belőle az információk. Az a helyzet, hogy néha még észreveszem benne azt a Tomot, akinek a dzsungelben kellett lennie, hogy túléljen. Ez a vadállatias, ösztönszerű Tom. Persze azóta eljár egy kiváló pszichológushoz, aki persze tud az itthon történtekről, de a kérésemre nem mondott Tomnak semmit. Dr. Müller nagyon jó munkát végez, de igazából Tomnak arra volt szüksége, hogy megértse az itthon történteket.

Mialatt hazavezettem vibrált az autóban a feszültség. Feszült voltam, mert nem tudtam, hogy hogy kezdjek bele és Tom is feszült volt, mert nem tudta mit fog hallani. Húsz perccel később leparkoltam a ház előtt, így kezdetét vehette a mesedélután.

-          Mindent mesélj el, mindenről tudni akarok! – ült le Tom a kanapéra mellém

-          Oké, de akkor kérlek hallgass végig.

-          Rendben, nem fogok beleszólni. – ígérte meg, mire én belekezdtem; rögtön a legelején

-       Nos, amikor kiderült, hogy mi történt összeroppantam. Hónapokig kerestelek intenzíven, még akkor sem adtam fel, amikor halottnak nyilvánítottak. Persze egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban, volt, hogy Andy szedett össze a padlóról, mert én úgy döntöttem, hogy teljesen tönkreteszem magam, mind testileg, mind szellemileg. Aztán eljött az idő, hogy a Tokio Hotel rajongók felocsúdtak a sokkból, és elkezdtek érdeklődni, nekem, vagyis nekünk döntenünk kellett. Tom, a Tokio Hotel már nem létezik, mint aktív banda. Feladtuk az eltűnésed után kb. egy héttel. Én nem akartam egy másik gitárost, úgy, hogy te valószínűleg élsz és küzdesz valahol, és a srácok sem akarták így. Nem tartottam volna helyesnek, hogy én élek és virulok, fittyet hányok a történtekre és egyszerűen tovább lépek egy másik gitárossal.

-          Akkor most mi lesz? – kotyogott közbe Tom döbbenten

-    Semmi, nem folytatjuk most sem. Bejelentettük a feloszlást és ennyi volt. Gustavék elhelyezkedtek, van munkájuk, így nincs semmi gond, én pedig miután összeszedtem magam lelkileg megalapítottam a BT-t. Tudod, hogy mindig szerettem ruhákat tervezni és, hogy nagy álmom volt egy saját divatmárka. Hát megcsináltam. Létrehoztam a saját cégem, ahol Andy lett a jobbkezem, így én szabadon garázdálkodhatok a tervezőasztalnál. Már nagyjából beindult az üzlet, voltak megrendelők, és van egy nagyobb közönségünk is, így minden rendben van. Persze nehogy azt hidd, hogy elfelejtettelek vagy elviselhetőbb lett volna a hiányod. Néha jobban voltam, néha visszarántott a depresszió. Lett volna egy nagyszabású divatbemutatónk, ahol bemutatkozunk, mint új divatcég. Megszerveztük, és már épp felkonferáltam, amikor az asszisztensem felrohant telefonnal a kezében és konkrétan üvöltött velem, hogy vegyem fel a telefont. Én persze azt hittem, hogy valami hülyeség miatt van megint, mivel meghagytam neki, hogy vegye fel az esetleges rendeléseket vagy időpontokat. Hátra mentem a backtage-be, hogy felvegyem. Csak annyira emlékszem, hogy dr. Schiller közölte, hogy ott vagy náluk a kórházban. Innen se kép se hang nekem, csak foszlányok. Andy autójában, rohanok, beszélek, meg ilyenek. Semmi egyéb nem maradt meg. Azóta pedig csak annyit intéztem a céggel kapcsolatban, hogy neked alá kell írnod egy helyen és onnantól kezdve a cég neve BTK lesz és te leszel mellettem a társtulajdonos. Ha neked ez így jó. 

-       Öhm, ez tényleg sok volt egy kicsit. Tehát összegezve annyi, hogy nincs banda, helyette alapítottál egy divatcéget. – pislogott nagyokat Tom, miközben megpróbálta értelmezni a helyzetet

-          Igen, nagyjából, röviden, ennyi. – erőltettem egy mosolyt magamra

-          Aha. Bill nekem most szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat. Ezt az elmúlt egy évet és ezt a sok újdonságot. Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

Miután Tom elvonult, felhívtam a fiúkat és anyuékat, hogy elmondjam, vége a titkolózásnak. Persze Tom úgy fogadta, ahogy vártuk, sőt jobban. Szegénynek, most sok mindent fel kell dolgoznia, de egy biztos, már jó helyen van és biztonságban.