Hét hosszú éve...

Sziasztok! Még ma sem hoztam az új történet első részét, de már dolgozom rajta erősen. Viszont az elsődleges ok, amiért megszületett ez a bejegyzést az nem mást, mint a blog hetedik szülinapja.

Mint minden évben most szeretnék megejteni egy kis éves összefoglalót, majd a bejegyzés második harmadában a legújabb turnéról írni néhány gondolatot, majd a poszt legvégén szeretnék kitérni a jövőbeli tervekre a bloggal kapcsolatban. De szerintem kezdjük is!

Nos, a hét év alatt összesen 31.750 megtekintésem volt, ami szerintem egy fanfiction-ös blog esetében nem is olyan rossz eredmény, főleg, hogy a zenekar, akikről szól  blog mindig is megosztotta az embereket és ez ezután sem lesz másképp, illetve szerintem az is közrejátszik, hogy mostanában a blog sajnos nem túl aktív, amiről majd kifejtem az álláspontomat később.  

A hét év alatt összesen öt befejezett történet van, ami összesen 50 + 20 + 30 + 10 + 30 = 140 részt jelent, amiről azt gondolom, hogy lehetett volna egy kicsit több, de sem középiskolásként, sem egyetemistaként nem engedhetem meg magamnak a lazítást a tanulás terén, ezért nem mindig úgy jutott / jut idő a blogra, ahogy szeretném és mint, ahogy nagyon - nagyon sokszor leírtam nem szeretném elkapkodni az egyes részeket, inkább ritkábban hozok bejegyzést, de az igényes legyen. Soha nem szerettem az összekapkodott, igénytelen dolgokat, így itt sem szeretem. 

Mindent összevetve az idei évben egy kicsit kevesebb bejegyzés született, mint szerettem volna, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy meg kell ünnepelni a blog hetedik évét, ami egyesek szerint vízválasztó év lehet. Nos, remélem így lesz és ezáltal csak még több bejegyzés születik majd.

Melancholic paradise....

Ahogy fent is írtam és ahogy biztos minden magyar rajongó értesült róla új turné indul jövőre, aminek keretein belül június 2.-án jönnek Magyarországra. Amikor megláttam, hogy jönnek, egyből elfogott a "fangörcs", hogy "OMG idejönnek és végre és Úristen és wáááá." Nos azóta sem vagyok ezzel másképp, csak egy kicsit csillapodott a dolog bennem, de ettől még ugyanúgy várom, mint az első pillanatban. Viszont felmerült bennem az, hogy azért, hogy legyen egy fotóm velük és mellettük állhassak kb. 20 másodpercet megéri megvenni a sokkal drágább jegyet vagy inkább sima jegy és reménykedés, hogy idén csinálhatsz velük közös képet? Mert abban biztos vagyok, hogy megint olyan kategorikus lesz az egész, hogy ha például nem veszed meg a legdrágább vagy második legdrágább jegyet, akkor a közelükbe nem mehetsz és esélyed nincs arra, hogy legyen velük közös képed, amire netalántán még X év múlva is büszke leszel. Természetesen tudom, hogy nekik is bevétel kell, hiszen ebből élnek, de a szememben ezzel nem lesznek nagyobbak vagy jobbak. De mindegy is, ez csak az én véleményem, aminek nem feltétlenül kell relevánsnak lennie. 

A másik dolog, hogy olvastam egy pár helyen, hogy sokaknak mennyire nem tetszik az, hogy idejönnek. Sok helyen szót is emeltek ellenük, mondván, hogy "mit akarnak ezek itt?" Viszont úgy gondolom, hogy mint ahogy egyik más koncertre sem kötelező elmenni, így ide sem. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell ilyen jelenetet rendezni az interneten egy zenekar érkezéséből. Nagyon sokan azzal érvelnek, hogy Bill meleg (nos, ez a legszebb kifejezésmód, ilyet nem találni a gyűlölködő kommentek között), de erről is az a véleményem, hogy mindenki foglalkozzon a saját nemi identitásával és ne Billével, vagy bármelyik másik tagéval. Még ha Bill meleg is, ahhoz senkinek semmi köze nincs és tudtommal ez nem egy "fertőző betegség", amit bárki elkaphat. Ráadásul szerintem már csak direkt is szítják a feszültséget az emberek között, csak azt nem veszik észre egyesek, hogy ezzel csak még népszerűbb lesz a Tokio Hotel, mivel a negatív reklám is reklám. Ezt az egészet annyival le lehetne rendezni, hogy ha valaki nem szereti ne hallgassa és kerülje el aznap a koncert helyszínét. 

Mindent összevetve nagyon örülök, hogy 11 év után újra hazánkba látogatnak és itt koncerteznek végre. Sok figyelemfelhívás volt feléjük az elmúlt években, hogy szeretnénk látni őket a saját hazánkban és végre - valahára meghallgattak minket. Persze nem vagyok naiv és tisztában vagyok azzal, hogy ez nem csak a fiukon múlt és persze az is lehet, hogy egyetlen 'akciónkat' sem látták, így ez egy egyszerű menedzsmenti döntés. Mi ezt sosem tudjuk meg, mindenesetre használjuk ki, hogy itt lesznek és konceret adnak a magyaroknak!

A blog jövője...

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a bog sorsa, mivel mint ti is látjátok ritkán vannak bejegyzések és nem akarok beállni azok sorába, akik félbehagytak egy blogot és mindenféle előjel nélkül csak úgy otthagyják, nem csinálják tovább. Végül arra jutottam, hogy vannak ötleteim, terveim és vázlataim és ha ritkábban is, de folytatom. Az az igazság, hogy az új turné híre és az, hogy jönnek Magyarországra új erővel töltött fel és újra van kedvem írni (ha időm és energiám nincs is). Bevallom őszintén, hogy egy kicsit elkedvetlenített az, hogy bármelyik bejegyzést nézem alig vannak reakciók. Pedig ott van a lehetőség a "pipás" vélemény nyilvánításra, amivel csak egy kattintás és ki lehet fejezni, hogy tetszett vagy töröljem az egészet a fenébe, de ott van a kommentelés lehetősége, akár névtelenül is, ami hihetetlenül jól esne, főleg, hogy egy - egy részt van, hogy ötször - hatszor átírok mert nem tetszik és így nagyon sok munkám van vele, és ott van a lehetőség, hogy felvedd velem a kapcsolatot e-mailben ha kérdésed van vagy csak szeretnéd pár szóban kommentelni a munkámat, de nem akarod, hogy más lássa. Egyszerűen nem tudom, hogy mit csinálok rosszul, pedig eddig akárhányan írtatok mindig válaszoltam, ráadásul soha nem rossz hangnemben. Egyszerűen csak jól esne, ha kapnék valami visszajelzést arról, hogy valaki olvassa a blogomat és várja a bejegyzéseket. Persze építő jellegű kritikát elfogadok és szívesen veszem, hiszen abból tudok tanulni én is és azt is tudom, hogy nem mindenkinek tetszhet a blog és a stílusom, így kulturált hangnemben ezt is elfogadom és válaszolok is rá teljesen normális stílusban. 

Sok beszédnek sok az alja, úgyhogy összefoglalva ezt a kis részt, annyi a lényeg, hogy mindenképpen folytatni fogom a blogot és hamarosan jön az első részt a következő történetből. Ha nem is mindig hetente, de a lehető leggyakrabban próbálok frisseket hozni majd és nem ennyire elnyújtani a Built in-t. 

Köszönöm ha elolvastátok az egész hosszú kis monológot és remélem nem bánjátok, hogy ez a poszt inkább személyes lett, mint a zenekarral kapcsolatos. A következő részig szép őszt mindenkinek! :)

13 év....

Sziasztok!

Megint eltelt egy év és megint eljött a piros betűs ünnep, amit szerintem ennyi év elteltével is ugyanúgy meg kell "ünnepelni", mint az elsőt. A mai napon lett 13 éves a Tokio Hotel, így ez alkalomból nosztalgiázzunk egy picit, de legalábbis hallgassuk az ő zenéiket. 

Built in

Sziasztok!

Sokára ugyan, de elhoztam a következő történet bevezetőjét, ami már nem lesz annyira depressziós, mint az Alone volt. 

A történet a Built in címet viseli, de a folytatásokból úgyis ki fog derülni, hogy miért választottam újra egy angol címet és nem egyszerűen a magyar megfelelőt. Jelenleg úgy gondolom, hogy ezt nem fogom olyan sokáig nyújtani, mint az előzőt és megpróbálom minél rendszeresebben hozni a részeket annak érdekében, hogy fennmaradjon az érdeklődés, illetve, hogy még lendületesebben "éljen" a blog. Egyelőre 20 résszel tervezek, de természetesen ez a szám még növekedhet, habár nem szeretném ellaposítani vele a történetet, így majd menet közben kiderül, hogy mennyire lesz lendületes a dolog. 

A kis monológom után itt is van a várva várt bevezető. Jó olvasást hozzá! :) 

Bevezető

Két fiatal férfi. Két fiatal, akik épphogy befejezték a kiképzést. Két fiatal, akik csakis veszélyes és látványos akciókat akar. Két fiatal, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy országuk bűnmentes legyen. Két fiatal, akik az elnök előtt esküt tettek, hogy hűségesek lesznek, és a hazájukat szolgálják.

Tom és Bill Kaulitz már a gimnázium első évében eldöntötték, hogy bűnüldözők szeretnének lenni, pont olyanok, mint amilyeneket a TV-ben látni. Mindketten tudták, hogy az Államokban nem mindenkiből válhat olyan személy, aki a kormánynak dolgozik ezért mindenegyes órára keményen készültek, nehogy egy váratlan dolgozat miatt ne felvételizhessenek a kiszemelt helyre, ahol pár év alatt igazi ügynököt faragnak belőlük és még a rendőröknél is nagyobb hatalmat szerezhetnek. A cél érdekében még az iskolai konfliktusokat is nagyban kerülték, nehogy emiatt csússzanak le a nagy lehetőségről, hiszen a felvételi elbírálásakor gyakorlatilag a gyerekkorukig visszamennek és rokonokat, barátokat, ismerősöket, tanárokat kérdeznek ki olyan észrevétlenül, hogy még az alanyok sem veszik észre, hogy mi folyik körülöttük.  

Tom és Bill nemrég végezték el a kiképzést az FBI-nál, de még így is sok mindent kell megtanulniuk, mire bevethetik őket az élet-halál harcokban. Elszántságuk és fiatalságuk miatt azonban már most egy olyan feladatot kaptak, amiben bizonyítaniuk kell, méghozzá majdhogynem egyedül.

Sikerülni fog bebizonyítani, hogy mennyire rátermettek vagy katasztrófába fullad az akció? Fiatalságuk és ikerségük előny vagy hátrány lesz az akcióban? Vajon meddig képesek elmenni a cél érdekében? A történetből minden kiderül…

* Tom szemszögéből íródik a történet*

Alone

Sziasztok. Meghoztam az Alone utolsó részét is, így ennek a a történetnek vége, viszont a blognak koránt sincs. Most, hogy befejeztem ezt a rendkívül hosszúra nyújtott történetet belekezdek egy másikba, ami ígérem nem lesz ennyire nehéz szülés és nem is lesz ennyire depresszív hangulatú.
Az Alone-t szerettem írni, bár volt, amikor kicsit elakadtam vele, mert nem nagyon tudtam, hogy ilyenkor mit kellene reagálnia Billnek, de szerencsére kilábaltam a nehézségekből és végre kész lett egy újabb történet, amit a fiuk ihlettek.
Más:
Mivel a történet befejeződött, így lesz egy kis design átalakítás a blogon, amit már régóta terveztem, ezért október 30.-án a blog nem lesz látható senki számára, mert erre napra az átalakítás miatt lezárom! Tehát ne ijedjetek meg, ha csak egy kiírást láttok a blog helyett, mert ez csak október 30.-án lesz így. A következő napokban pedig már a másik történet bevezetőjét fogom hozni. 
Addig is kellemes olvasást kívánok! :)

30.: A lehető legjobb

Persze Tomnak szüksége volt először csak egy pár órára, hogy feldolgozza a történteket, majd miután újra és újra elmondtam neki mindent, kellett neki még egy pár nap. Én viszont nem siettettem. Tudtam, hogy ez neki mekkora megrázkódtatás és ezért hagytam, hogy kicsit leülepedjen benne a dolog.

Sokat beszélgettünk és segítettünk egymásnak, hiszen azért nekem is kellett néha napján a lelki fröccs, és így körülbelül két hét után helyreállt minden. Tom aláírta a papírt, és elkezdtük ujjászervezni a céget, mivel így még egy munkakör lett, ráadásul, rögtön vezető beosztásban. Persze már a legelején tudtam, hogy ebben a cégben Tom is tulajdonos lesz, de mivel ő a BTK meglapításakor még sajnos nem volt jelen, így nem alapozhattam rá a megtakarított pénzemet. Merthogy abból csináltam az egészet.

-          Tom, mehetünk? –kérdeztem a bátyám legelső munkanapjának reggelén

-          Igen, kész vagyok!

Mára már minden visszaállt a régi kerékvágásba, szépen csendben elrendeztük magunkban a dolgokat és nem kértünk a média felhajtásából. Persze arról tudtak, hogy Tom mégis él és virul, de a pontos helyzetéről nem tudtak és nem is akartam, hogy tudjanak. Nem magam, hanem Tom miatt. Próbálom óvni mindentől, amitől most még el van szokva, hiszen nem tenni neki jót, ha több száz ember venné körül és csak válaszolgatna az idióta kérdésekre. A srácokkal és Tommal kiadtunk egy közleményt a helyzetről és arról, hogy ennek ellenére sem folytatjuk, mint zenekar. De ennyi.

-       Bill, mit fogok én csinálni? Mármint tudom, hogy nem nyúlhatok még a papírokhoz, meg a fontos dolgokhoz, de mégis mit kell csinálnom? - kérdezte Tom, miközben elindultunk

-       Nem tudom. Szerintem egyelőre csinálj, amit szeretnél, mármint ha akarod, akkor átnézheted a papírokat, rajzolgathatsz vagy akármi. Most az a cél, hogy hozzászokj a környezethez.  – mosolyogtam vissza rá

-       Bill, kérlek ne kezelj úgy, mint egy gyereket. Lehet, hogy a vadonban éltem egy évet, de ettől még nem lettem fogyatékos vagy valami. Kezelj úgy, mintha mi sem történt volna, mert sokkal jobban segítene a visszailleszkedésben, mint ez a viselkedés.

-    Ne haragudj, csak nem szeretném, ha bajod lenne, vagy valami hirtelen érne. De akkor, ha gondolod, csináld meg a rendszerezést. Andy szokása, hogy csak ledobálja nekem a papírokat és nekem kell rendet raknom helyette vagy a titkárnőmnek.

-    Na, ez már jó hozzáállás. És te se haragudj, hogy mondtam, csak azzal nem fogok soha visszailleszkedni, ha semmit nem bízol rám és gyerekként kezelsz. Szeretném minél előbb visszakapni a régi életemet és nem akarok különbözni a társadalomban. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám, mint valami ősemberre.

-          Megértettem, és még egyszer ne haragudj.  Csak tudod nekem is nehéz kezelnem, hogy ennyi idő után visszakaptalak és most megint ketten vagyunk. Megszoktam, hogy mindent az irányításom alatt tartok és mindenkinek én mondom meg, hogy mit csináljon. De próbálok rajta változtatni, hiszen nem vagy rászorulva az irányításomra. – mosolyogtam rá, és megkönnyebbültem, hogy ezt meg tudtuk beszélni felnőtt emberek módjára

Az irodában Susanne már várt és rendezgette a papírokat, miközben zenét hallgatott, de, amint meglátott minket azonnal kikapcsolta, mintha valami bűnt követett volna el.

-       Susanne, végre van alkalmam bemutatni neked a testvéremet, Tomot! Tom, ő a titkárnőm, Sus, aki lekiabálta a fejemet, a majdnem- bemutatón. – mutattam be őket egymásnak

-    Örülök, hogy megismerhetlek, Tom már nagyon sokat hallottam rólad. – rázott kezet Sus a bátyámmal

-       Mostantól Tom is a főnököd, úgyhogy ha mond valamit az olyan, mintha én mondanám. Ma pedig Tom szeretné rendezgetni a papírokat, ezért ma neked csak az e-mailekkel kell foglalkoznod. – fontosnak tartottam a bátyám előtt tisztázni, hogy tulajdonképpen ő is tulajdonos, és neki is van itt szava.

Persze ez még csak a nap eleje volt. A munka végéig Tomnak számtalan kérdése volt, amit örömmel válaszoltam meg, mert boldog voltam, hogy tényleg érdekli és szeretne megérteni mindent a BTK-val kapcsolatban. Tisztában voltam azzal is, hogy ez egy nagyon hosszú menet lesz, mert a cég egészének működését kell megértenie, ami egy nap alatt nem fog menni.

-       Bill, mi lett azzal a bemutatóval, amiről miattam jöttél el?- kérdezte nap vége felé – Itt nem látok semmit ezzel kapcsolatban, pedig kerestem

-      Susanne levezényelte az én részemet és személyes oknak nyilvánította a távozásomat. De ennél többet én sem tudok, legalább is nem emlékszem. Azt tudom, hogy utána Andy elmesélt mindent, de a te jelenléted akkor sokkot okozott, hogy nem emlékszem.  De miért?

-          Csak kíváncsi voltam, hogy mi lett.

Ezután már nem nagyon beszélgettünk, én tervezgettem, Tom pedig papírokat nézegetett. Persze a fejemben már összeállt, hogy Tom miket fog csinálni, de nem akartam rögtön az első nap, úgy hogy nem is ismeri a céget. Tudtam, hogy a bátyám nagy rajzos, ezért őt a grafikával szeretném megbízni. Mind a reklám anyaghoz, mind a ruhákra ő fog mintákat tervezni, ha a tulajdonosi tevékenységek mellett lesz ideje.

A nap végén, Tomon nem azt láttam, amit vártam. Azt hittem fáradt és meggyötört lesz, de helyette több energiája volt, mint reggel.

-          Mi van veled? Annyira energikusnak tűnsz…

-       Jó kedvem van, mert ez volt az első napom a normális társadalomban a baleset óta és örülök, hogy végre nem tétlenkedem otthon, hanem valami hasznosat is csinálok. – vigyorgott a bátyám, mint a vadalma

-     Ennek és én is nagyon örülök. Nem akarsz valahova elmenni majd a hétvégén? Ezt meg kell ünnepelni! – nevettem vissza rá

Persze tudatában voltam annak, hogy még nem nagyon szabad ilyen helyekre vinnem, mert megterhelő lehet számára az orvos szerint, de én úgy voltam vele, hogy most már Tom teljesen jól van és lassan tényleg ideje visszailleszkednie a társadalomba, ami nem csak az otthon és a munkahely közti ingázást jelenti, hanem a társasági életet is.

-          De, felőlem mehetünk, viszont én nem fogok most még annyira bulizni. Te nyugodtan engedd el magad, de én nem szeretnék alkohol inni, mert ez az egy év kihagyás biztos megviselt és nem akarok bajt.

-          Én sem úgy gondoltam, hogy nekiállsz vedelni, hanem csak egy kicsit szórakozunk.  De ha te azt mondod egy óra után, hogy haza akarsz menni, akkor azonnal autóba pattanunk és megyünk.

-          Oké!

Amikor hazaértünk felhívtam a srácokat, hogy hétvégére tegyék szabaddá magukat, mert megyünk bulizni. Meg voltak lepve egy kicsit, hiszen Tom eltűnése óta nem voltam sehol, csak itthon ittam a föld alá magam, de most úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit elengednem magam. Persze a biztonság kedvéért Gordon közölte, hogy velünk fog jönni, mert kell valaki, aki józan és biztonságban hazavisz minket. Hiába bizonygattam neki, hogy nem kell, mert én nem fogok inni – legalább is annyit - természetesen nem hallgatott rám. Amit, így visszatekintve meg is értek, mert persze, hogy mindannyian berúgtunk.  Még Tom is, pedig ő csak a töredékét itta meg, mint mi.

Ezzel a kis bulival megünnepeltük, hogy Tom végre itthon van és viszonylag sértetlenül megúszta ezt az egy évet, ami akár tragikusan is végződhetett volna. De, mint már sokszor a bátyám most is bebizonyította, hogy igazi harcos és őt semmi nem állíthatja meg; még egy repülőgép-baleset sem. Megmutatta, hogy mennyire tud küzdeni még akkor is, ha reménytelen a helyzet és bebizonyította, hogy halálom napjáig mellettem marad és soha nem fog egyedül hagyni.

                                                                       - Vége-

Alone

29.: Visszatérés

Örökké nem titkolhattam Tom elől az igazságot. Tudtam, hogy egyszer el kell mondanom neki az elmúlt egy évet, de mindenképpen várni szerettem volna, amíg Tom teljesen helyrejön.

Ma kellett visszamennünk az utolsó kontrollra, bár a bátyám állítása szerint erre már semmi szükség, mert jól van. Nyilván még nem tehet hirtelen mozdulatot, de én is azt látom rajta, hogy egyre jobban van. Úgy értem, hogy visszakapta a régi külsejét, mínusz pár kilóval ugyan, de ugyanolyan, mint volt.  

-          Tom, igyekezz! – szóltam fel neki az emeltre, mert nem szándékozott jönni

-          Mindjárt kész vagyok! – kiabált vissza

Most, hogy újra itt van, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy megint időben kelek és csinálok mindent, mert Tom még nem nagyon illeszkedett vissza ehhez a tempóhoz. Úgy értem, ha valahova menni kell, akkor nekem kell szólnom neki, hogy el ne késsünk, vagy esetleg el ne felejtse a dolgot.

-          Izgulsz? – kérdeztem az autóban ülve a volán mögül

-      Nem, nem érzem úgy, hogy bármi gondom lenne, nyilván még vissza kell rázódnom néhány dologba, de jól vagyok, ezért is kérlek arra, hogy mesélj majd el otthon mindent, az elmúlt egy évről. – kért meg Tom, mire én egy kicsit nagyobbat nyeltem a kelleténél.

-          Biztos készen állsz rá? – pillantottam rá

-          Igen; nézd, tudom, hogy van valami nagy jelentőségű dolog, amit nem mondasz el, de hidd el jól vagyok és örökké nem titkolózhattok!

Tudtam, hogy eljön ez a nap is egyszer, de még ehhez korai szerintem, de Tom tudja. Ha ő ezt szeretné, akkor az orvos után elmondok neki mindent, amit tudnia kell. Azt nem tudom, hogy hogy fog rá reagálni, de bízom benne és szerintem előtte megbeszélem az orvossal is. Nem akarok problémát, a célegyenes előtt.

-          Na, akkor menjünk, az utolsó kontrollra! – állítottam le az autót

A kórházban már nem fogott el a rosszullét, mint az első alkalommal, de most sem éreztem magam a legjobban. Világéletemben utáltam a kórházakat, de a hangszálműtétem óta végképp, eddig nem vett rá semmi, hogy ide jöjjek, de tudom, hogy Tom miatt muszáj, mert az öccse vagyok és támogatnom kell ebben is.

Amíg én elfilózgattam magamban dr. Schiller már is hívta Tomot, akivel természetesen én is bementem. Most sem csinált különösebb dolgot, mint eddig, csak annyival másabb ez az alkalom, hogy most hozta Tom zárójelentését, amiben hivatalosan is gyógyultnak van nyilvánítva. A kezéről lekerült a gipsz, a testén eltűntek a zúzódások és már csak a soványsága emlékezetet a balesetre. Sajnos sokat fogyott, de szerencsére nem volt kritikus állapotban, ezért most könnyű neki híznia. Még egy jó öt kilót magára szed és teljesen a régi önmaga lesz.

Miután elköszöntünk az orvostól, remélhetőleg végleg, bementünk egy kis étterembe, hogy megünnepeljük ezt a csodát. Merthogy az volt.

-          Akkor, mesélsz? – kérdezte Tom miután leadtuk a rendelést

-       Inkább majd otthon. Ez nem egy olyan téma, amit itt kell megbeszélnünk, ráadásul sok információ lesz egyszerre ez neked.

-     Oké, de akkor légy szíves ne húzzuk tovább. Eddig értettem, miért nem akarod elmondani és tényleg a többiek előtt is le a kalappal, amiért úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, de azért nem vagyok hülye. Látom, hogy van valami, amit eltitkoltok előlem. Bill, a postást vagy lesed, hogy mikor jön, vagy nagyon jól rejtegeted vagy nem tudom hol vannak, de észrevettem, hogy semmi nem érkezik. Ami már csak azért is érdekes, mert a reklám újságok meg a többi szemét szokott jönni, mostanában pedig anyu hozza őket. És azt is észrevettem, hogy a bandáról sincs semmi hír, és akárhogy próbáltam kutakodni a neten mindig leblokkolt a gépem, és nem tudtam feloldani, mert valami jelszót kért. Bill, mi folyik itt? – a hangjában hallottam a kétségbeesést és azt, hogy tényleg magyarázatokat akar

-          A postát átirányítottam anyuhoz, hogy ne okozzon bajt, a gépet pedig én jelszavaztattam le és én blokkoltam a bandáról szóló híreket is, de otthon minden elmondok.

-          Nem lesz menekvés! Most ezt megesszük, hazamegyünk és mesélsz.

Persze Tom az evést úgy érette, hogy egyben nyeljünk le mindent és menjünk. Én pedig direkt lassan ettem, mert féltem. Féltem attól, hogy mi fog most történni. Mennyire fog kiakadni és mit fog mondani erre. Ismerem a bátyámat, mint a tenyeremet, de sajnos ez az egy év megérződik a mi kapcsolatunk is, és nem tudom, hogy mit váltanak ki belőle az információk. Az a helyzet, hogy néha még észreveszem benne azt a Tomot, akinek a dzsungelben kellett lennie, hogy túléljen. Ez a vadállatias, ösztönszerű Tom. Persze azóta eljár egy kiváló pszichológushoz, aki persze tud az itthon történtekről, de a kérésemre nem mondott Tomnak semmit. Dr. Müller nagyon jó munkát végez, de igazából Tomnak arra volt szüksége, hogy megértse az itthon történteket.

Mialatt hazavezettem vibrált az autóban a feszültség. Feszült voltam, mert nem tudtam, hogy hogy kezdjek bele és Tom is feszült volt, mert nem tudta mit fog hallani. Húsz perccel később leparkoltam a ház előtt, így kezdetét vehette a mesedélután.

-          Mindent mesélj el, mindenről tudni akarok! – ült le Tom a kanapéra mellém

-          Oké, de akkor kérlek hallgass végig.

-          Rendben, nem fogok beleszólni. – ígérte meg, mire én belekezdtem; rögtön a legelején

-       Nos, amikor kiderült, hogy mi történt összeroppantam. Hónapokig kerestelek intenzíven, még akkor sem adtam fel, amikor halottnak nyilvánítottak. Persze egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban, volt, hogy Andy szedett össze a padlóról, mert én úgy döntöttem, hogy teljesen tönkreteszem magam, mind testileg, mind szellemileg. Aztán eljött az idő, hogy a Tokio Hotel rajongók felocsúdtak a sokkból, és elkezdtek érdeklődni, nekem, vagyis nekünk döntenünk kellett. Tom, a Tokio Hotel már nem létezik, mint aktív banda. Feladtuk az eltűnésed után kb. egy héttel. Én nem akartam egy másik gitárost, úgy, hogy te valószínűleg élsz és küzdesz valahol, és a srácok sem akarták így. Nem tartottam volna helyesnek, hogy én élek és virulok, fittyet hányok a történtekre és egyszerűen tovább lépek egy másik gitárossal.

-          Akkor most mi lesz? – kotyogott közbe Tom döbbenten

-    Semmi, nem folytatjuk most sem. Bejelentettük a feloszlást és ennyi volt. Gustavék elhelyezkedtek, van munkájuk, így nincs semmi gond, én pedig miután összeszedtem magam lelkileg megalapítottam a BT-t. Tudod, hogy mindig szerettem ruhákat tervezni és, hogy nagy álmom volt egy saját divatmárka. Hát megcsináltam. Létrehoztam a saját cégem, ahol Andy lett a jobbkezem, így én szabadon garázdálkodhatok a tervezőasztalnál. Már nagyjából beindult az üzlet, voltak megrendelők, és van egy nagyobb közönségünk is, így minden rendben van. Persze nehogy azt hidd, hogy elfelejtettelek vagy elviselhetőbb lett volna a hiányod. Néha jobban voltam, néha visszarántott a depresszió. Lett volna egy nagyszabású divatbemutatónk, ahol bemutatkozunk, mint új divatcég. Megszerveztük, és már épp felkonferáltam, amikor az asszisztensem felrohant telefonnal a kezében és konkrétan üvöltött velem, hogy vegyem fel a telefont. Én persze azt hittem, hogy valami hülyeség miatt van megint, mivel meghagytam neki, hogy vegye fel az esetleges rendeléseket vagy időpontokat. Hátra mentem a backtage-be, hogy felvegyem. Csak annyira emlékszem, hogy dr. Schiller közölte, hogy ott vagy náluk a kórházban. Innen se kép se hang nekem, csak foszlányok. Andy autójában, rohanok, beszélek, meg ilyenek. Semmi egyéb nem maradt meg. Azóta pedig csak annyit intéztem a céggel kapcsolatban, hogy neked alá kell írnod egy helyen és onnantól kezdve a cég neve BTK lesz és te leszel mellettem a társtulajdonos. Ha neked ez így jó. 

-       Öhm, ez tényleg sok volt egy kicsit. Tehát összegezve annyi, hogy nincs banda, helyette alapítottál egy divatcéget. – pislogott nagyokat Tom, miközben megpróbálta értelmezni a helyzetet

-          Igen, nagyjából, röviden, ennyi. – erőltettem egy mosolyt magamra

-          Aha. Bill nekem most szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat. Ezt az elmúlt egy évet és ezt a sok újdonságot. Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

Miután Tom elvonult, felhívtam a fiúkat és anyuékat, hogy elmondjam, vége a titkolózásnak. Persze Tom úgy fogadta, ahogy vártuk, sőt jobban. Szegénynek, most sok mindent fel kell dolgoznia, de egy biztos, már jó helyen van és biztonságban.